Emlékezet és esztétika (projektblog)

Projekttervemben a volt lágerek területén vagy a holokauszttal kapcsolatos más helyszíneken felállítandó „installáció” vázlatát készítem el. Főleg E. van  Alphen játékos holokauszt-reprezentációkról szóló szövegére támaszkodom, mivel tervem hasonló az ott említett alkotásokhoz. Az installáció két kartonból készült, szétszerelhető, életnagyságú makettfigura-csoportból állna, melyeknek az arcuk helyén egy lyuk van. A helyszínre látogatók beállhatnának mögéjük és akár fotókat is csináltathatnánk velük, ahhoz hasonlóan, ahogy pl. turisztikai helyszíneken felállított makettekkel szokás. Két makett-csoport közül lehetne választani: az egyik deportált zsidók csoportja (a még nem csontsovány, megkínzott zsidók lennének a minták, viszont kabátjukon jól látható lenne a sárga csillag), a másik pedig náci katonák csoportja. A makettek rajzoltak/festettek lennének (tehát nem valódi fényképek alapján készülnének), kicsit stilizáltak, nem beazonosíthatóak rajtuk konkrét személyek alkata vagy ruházata. Fekete-fehérben készülnének hasonlóan a holokauszt-korabeli fényképekhez.

Tervemmel az E. van Alphen-szövegben említett másodgenerációs játékos holokauszt-reprezentációk hullámához szeretnék közelíteni. Főképp Ram Katzir „kiegészíthető” kifestőkönyve kapcsolható hozzá, amennyiben az installáció-tervem is egy olyan „félkész” játék, ami nem működik a befogadó részvétele, aktivitása nélkül. A makettek mögé kell állni és saját arcukkal „életre kelteni”, „kiegészíteni” a nácikat vagy a zsidókat. A makettek célja az azonosulás kikényszerítése, a Kaja Silverman által említett heteropatikus identifikáció, amikor átmenetileg vagy részlegesen olyanná válunk, mint valaki más. Ez esetben a zsidók vagy a nácik helyzetébe helyezkedünk, de mindezt kissé eltávolítva, játékosan, ironikusan tesszük. Ugyanakkor ez a zavarbaejtő azonosulás (bármelyiket válasszuk is) nem kerül ki kontrollált kontextusából, mivel a maketteket a holokauszthoz kötődő helyszíneken állítanák ki, így kevésbé áll fenn az a veszély, hogy gúny/viccelődés tárgyai legyenek, mint pl. egy semleges (lásd: vidámpark, tengerpart) helyszínen. A makettek talán szembemennek T. W. Adorno Képtilalom c. művében állított kívánalommal, miszerint ne alkossuk újra a holokauszt képét (a makettek ezt teszik, bár nem konkrétan), viszont nem tematizálják a szenvedést (amennyiben nem a megkínzott és lesoványodott zsidókat ábrázolják). Az áldozatokat sem magasztalják fel, így nem teszik esztétikai gyönyörré az emberi szenvedést.[1] Ugyanakkor értelmezhetők egyfajta emlékállításként a traumának, mely jelenlétével nem enged feledni/megismétlődni. Adorno az Elkötelezettség c. munkájában említi, hogy egyrészt nem szabad, hogy a holokauszttal kapcsolatos művek „agitáljanak”, meg akarják győzni valamiről a befogadót, továbbá kívánatos, hogy maga a mű kis krízist/traumát okozzon a befogadóban, mely átélhetővé teszi számára a mások által megélt borzalmakat. Szándékaim szerint az installáció pontosan erre törekedne: egyfajta játékként fogható fel (ahogy van Alphen is állítja esszéjében: a játékok nem állítanak semmit, tehát nem akarnak meggyőzni), a befogadóra van bízva az értelmezés és a választás, hogy náci- vagy zsidó-szerepbe kíván-e helyezkedni. Viszont nem is csak egy emlékhely, ahová oda lehet járulni és gesztusként letudni a kötelességszerű emlékezést, hanem zavarbaejtő voltával „kis krízist” válthat ki a befogadóból, ami személyesebb átélést biztosít.

Általánosan a holokauszt-művészetnek funkciót tulajdonítunk; egyszerre művészi, oktató és emlékező jellegűként értelmezzük[2]. A játékos megjelenítés ezeket elmossa, megsértve a holokauszt-ábrázolás etikettjét (ahogy Sander Gilman nevezi) azaz, hogy mit nem ildomos ábrázolni[3]. Ezeket a megcsontosodott tilalmakat és intelmeket kívánom én is lazítani az installáció tervével. A makett mögé való beállással explicit módon azonosulásra szólít fel (tehát nemcsak egy elképzelt, hanem fizikailag megvalósult, cselekvő azonosulásról van szó- szó szerint magunkra ölthetjük valaki más szerepét), így nem kognitív, hanem affektív azonosulás történik, nem megértés, hanem megérintés[4]. Fotót is készíthetünk erről a szó szerinti „azonosulásról”: ez a bizonyítéka, hogy mi is ott voltunk, láthatóvá válunk zsidóként/náciként a táborban, így válik valósággá az elképzelt azonosulás. Van Alphen is említi a holokauszt-játékok kapcsán a homeopatikus kezelés hasonlatot, amikor kis dózisban adagoljuk a holokausztot, tehát nemcsak távolról szemléljük a traumát, hanem mi is involválódunk[5]. Belehelyezkedhetünk akár a náci-szerepbe is (beállhatunk a náci-makett mögé), mi is lehettünk volna elkövetők, tehát nekünk is van felelősségünk. Ugyanakkor megvalósulhat az installációban a Marianne Hirsch által említett utóemlékezet is, melyet ez esetben nem a közvetlenül, rokonság okán a holokauszt-túlélőkhöz kötődő másodgenerációra vonatkoztatok. Hirsch is megjegyzi, hogy az utóemlékezet lehet az emlékezet tere is, mely széles rétegeknek lehet hozzáférhető, válhat kulturális/közéleti emlékezéssé az azonosulás/kivetítés/belehelyezkedés útján[6]. A makettek mögé állással a szó szoros értelmében megvalósul ez a fajta utóemlékezet: adoptáljuk más valaki traumatikus emlékeit, emlékezünk mások szenvedésére. Létrejön az eltávolított „én is lehettem volna (itt állok az elkövető/áldozat makettje mögött), de mégsem én vagyok (ez csak egy makett/játék)” azonosulás érzése[7].

Az installáció másik aspektusa, hogy a bizonyos fokig jelen van benne a Michael Rothberg által az Adorno után c. tanulmányban elemzett posztmodern holokauszt-értelmezés. Rothberg szerint a fogyasztói társadalom megköveteli a holokauszt árucikk-státuszának elismerését[8]. Értelmezése szerint a holokauszt csak úgy integrálódhat igazán a köztudatba, ha populáris kultúra részévé is lesz, felhasználható történetté válik. Akik nem élték át személyesen a traumát, azoknak fogódzó kell annak elképzeléséhez, képek (megszegve az adornói képtilalmat) és szemléletes (akár játékos) ábrázolások, melyek átélhetővé/befogadhatóvá teszik a történteket. Installáció-tervem pontosan erre törekszik; távolról sem sorolható a magasművészet tartományába, kivitelezésében is inkább a populáris művészethez közelít (nem túl realista, kicsit stilizáltabb/”rajzfilmesebb” stílusban készülne), közérthető, árucikkszerű és (szerep)játékra buzdít. Nem az a célja, hogy távolról csodáljuk, analizáljuk, hanem birtokba vételre szólít fel az arc helyén lévő hiánnyal. Ezzel részévé válik a holokauszt kommercializálódásának, amiről Rothberg beszél, viszont egyben a paródiájaként is viselkedik: részt veszünk a játékban (esetleg le is fotóztatjuk magunkat a makettekkel), de ezzel el is távolítjuk magunktól, ironizálunk rajta azzal, hogy hasonlóan használjuk őket, mint pl. egy izomembert vagy bikinis lányt ábrázoló makettet a tengerparton. Az installáció felveti annak a fajta „emlékezet-turizmusnak” a kérdését is, ami kialakult a volt lágereknél. Zsidók és nem zsidók egyaránt elutaznak a koncentrációs táborok helyére, hogy így emlékezzenek a holokausztra vagy elégítsék ki kíváncsiságukat. Ez talán szintén tekinthető a kommercializálódás jelének. Bármennyire is más ennek az utazásnak a célja, mint pl. egy tengerparti nyaralásé, talán nem túlzás ezt is a turizmus egy válfajának nevezni. A makettek (talán sokaknak megbotránkoztató módon) kötik össze a holokausztot a turizmussal.

Fontos megjegyezni, hogy a makettek fekete-fehérben készülnének el, ezzel kifejeznék azt a módot, ahogy a holokauszthoz viszonyul az a generáció, amely nem élte át személyesen az eseményeket. Csak régi, megfakult, fekete-fehér fotókról van vizuális tapasztalatunk róla, mintha akkoriban nem is lettek volna színek a világban. Eltávolodott tőlünk, lassan belevész a múlt ködébe. Erre a feledésre, eltávolodásra is rá kíván mutatni az installáció, pontosan ezeket a megfakult, fekete-fehér emlékképeket kelthetjük újra életre a saját arcunkkal. Az is fontos elem, hogy maketteknek nincs arcuk, hiány van az arcuk helyén, mely szinte követeli, hogy kiegészítsük. Nincs értelmük a befogadó részvétele nélkül. Ebben a tekintetben kicsit hasonlóak Spiegelman rajzfilmszerű egérfiguráihoz, akiknek szigorú értelemben szintén nincs arcuk (illetve ugyanolyan sematikus arcuk van), mely szinte csábít a befogadói belehelyezkedésre. Scott McCloud is elemzi ezt a jelenséget A képregény felfedezése c. könyvében; minél sematikusabb egy rajzolt figura arca (a makettek is rajzoltak, nem felnagyított fényképek), annál könnyebben „ölti fel” magára, azonosul vele a befogadó, mivel nem hasonlít túlzottan egy konkrét személyre. A makettek esetében is a befogadónak kell „magára öltenie” az általában vett zsidó vagy az általában vett náci szerepét.

Végül számba veszem azokat a lehetséges befogadói problémákat, melyeket a tervezett installáció felvethet. Már említettem, hogy a makettek dekralált célja a használat és nem a passzív nézés. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy merik-e majd használni őket a befogadók? Nem érzik-e majd blaszfémiának, hogy ilyen profán, szinte vicceskedő modorban jelenítik meg a holokausztot. Nem úgy fognak-e viszonyulni hozzájuk, mint egy múzeumban kiállított műalkotáshoz, melyet csak nézni szabad, de megérinteni/birtokba venni/játékra használni nem? Alapvetően kültéri installációként képzeltem el a maketteket, de így sem biztos, hogy a befogadók használni fogják őket (akár a szégyenérzet, akár a múzeumi „gyakorlat” megszokása miatt). Továbbá, mivel választani lehet, hogy nácik vagy zsidók szeretnénk lenni, feltételezhető, hogy szinte mindenki inkább a zsidók makettje mögé áll majd. Itt jól látható, fizikai értelemben is megjelenik majd a felelősség elhárításának problémája: mindenki áldozat, senki sem akar náci lenni. Akkor viszont kik az elkövetők, kik a felelősök? Felveti annak a kérdését is, hogy válhat-e zsidóvá egy nem zsidó. Van-e jogunk kisajátítani/osztozkodni egy traumán, amit nem éltünk át? Bele tudunk-e helyezkedni egy zsidó szerepébe és átérezni valamit, amihez nem volt személyes közünk? A fotózkodást illetően pedig felmerül, hogy hogyan ildomos viselkednünk a makett mögött. Amikor elkattintják a fényképezőgépet, akkor mosolyogjunk? Mosolygott volna egy lágerbe vonuló zsidó vagy egy szigorú német katona? Vagy esetleg feleljünk meg a „szerepünknek” és vágjunk elgyötört/vérszomjas arcot? Öltsük fel a szerepünkhöz tartozó (feltételezett) érzelmeket is?

1. rész: a közösségi tett

Szeretnék a holokauszt-emlékezethez kapcsolódóan lehetővé tenni egy közösségi tettet. Amit én elindítanék – és közösen megvalósítanánk – az Pilinszky János KZ-oratórium című művének az előadása.

Nem írhatom, hogy meg szeretnék valósítani egy közösségi tettet, mert a következőkben vázolt tett lényegét éppen a kollektivitás, a közös cselekvés ténye és ereje adja.

Az előadás formája flashmob. Az előzetes hírterjesztés és kampányolás során a közösségi portálokon elérhetővé teszem az oratórium szövegét, a helyszínt, az időpontot és a játékszabályokat. Augusztus környékén látom megvalósíthatónak az előadást, a Blaha Lujza téren. Három színész, akik megfelelnek Pilinszky eredeti szereposztásának (öregasszony, fiatal lány, kisfiú), kezdené az oratóriumot. A szerző instrukcióiból a gyertyák maradnak meg és az, hogy a szereplők egymás után lépnek elő, ebben az esetben azonban a megszólalás sorrendjében. Az első mondatát „R. M.” elkezdi a tömegben, közben elindul egy üres foltra. A második szereplő egy másik irányból, szintén beszélve, mellélép, majd a harmadik is. A jelenlévő embereknek önkéntesekkel együtt gyertyát és szöveget osztunk, a papíron a KZ-oratórium előtt a játékszabályok is szerepelnek.

A játékszabályok:

1. Az előadásban bárki játszhat.

2. Ha játszani szeretnél, lépj egy szereplő mellé, majd, kérlek, várd meg, amíg újra rákerül a sor, és ekkor kezdj el beszélni!

3. Ha melléd lépnek, kérlek, megszólalásod befejeztével add át a szerepet a vállalkozónak!

A darab tehát egy középpontban kelne életre, változó szereplőkkel. Közben (körben) égnek a gyertyák. A végszó elhangzása után pedig minden résztvevő megy a dolgára.

Azért választottam a flashmob vagy villámakció formát, mert ki akarom használni a spontán hatását és bevonó erejét. A teljes spontaneitást kizárja a dramatikus akció. A megelőző hírterjesztés és kampányolás az ismeretségi hálóra támaszkodik, mert a hagyományos értelemben vett médiában hirdetésre nem szorul rá egy, a spontaneitás hatását kihasználni akaró közösségi tett. Habár az akció célja holokauszttól elfordulók bevonása, fontosnak tartok meghagyni egy kis esélyt, hogy az érdeklődők előre találkozhassanak az eseménnyel, megtanulhassanak egy-két megszólalást, és így egy másik élményrétegét – a tudatosat – élhessék át a közösségi tettnek. Ezért, és a játékszabályok miatt lenne előzetes informálás. Szerencsére a KZ-oratórium szövege két helyen is elérhető az interneten legálisan, a Magyar Elektronikus Könyvtárban és a Digitális Irodalmi Archívumban.

Három színész, akikkel együtt készültünk az előadásra, kezdené az oratóriumot. Az ő színjátszói tudásuk a figyelemfelkeltés eszköze egyfelől, másfelől, amíg senki sem lép be a közösségi akcióba, ők tudják a szöveget, és viszik előre az oratóriumot.

A spontaneitás a helyszínen, az előadás közben fejtené ki inkább a hatását. Szándékosan a holokauszthoz nem köthető, nem szimbolikus helyszínt és időpontot választanék az akciónak. A tett akkor valósulna meg, ha a holokauszttal szemben közömbös, vagy akár attól elforduló embereket tudnék bevonni. Aki elmegy egy múzeumba vagy megnéz egy emlékművet, az már szükségszerűen nyitott. Én a nem érdeklődőket akarom elérni, ezért vinném ki az utcára, ahol elkerülhetetlenül belebotlanak a flashmobba. De ez a közösségi akció nem erőszakos formájú, aki akarja, az kikerülheti. Hogy ne csússzon félre az akció lényege, igyekszem kiküszöbölni a feszültségforrásokat, így például nem egy nagyon forgalmas helyet választottam, ahol a siető emberek csak azt látnák, hogy útban van valami. Ezért zártam ki az első ötletemet, a Móricz Zsigmond körteret. A városmagok terei között szelektálva kizártam az Astoriát és a Kálvin teret, mert nincs elegendő gyalogos forgalom számára rendelkezésre álló felületük, a Március 15-e teret azért, mert leginkább turisták nyugodt tere, a Deák Ferenc teret, mert az már a hittérítők és zenészek kedvelt helye, az aluljárókat pedig azért, mert túl zárt és földalatti helyek. Így jutottam el a Blaha Lujza és a Széll Kálmán térig, amik csomópontok, ezért forgalmasak, és felhasználható területük is van. Tehát a holokauszthoz nem kötődő és nem is szimbolikus helyszínt választottam (eltekintve attól az ellenszimbolikától, hogy a forgalmas utcán zajlik a közös tett), és ezzel párhuzamosan a dátum sem egy évforduló vagy emléknap, hanem egy véletlenszerű dátum kell, hogy legyen.

2. rész: a művészet erejéről

Pilinszky KZ-oratóriumának előadása egy holokauszt-emlékezeti és egy művészeti tett. A közösségi akció a holokauszt-emlékezetet szolgálja, de nem kapcsolódik a történelmi felvilágosításhoz, a holokauszt-oktatáshoz. Nincsen szórólap-osztogatás háttérinformációkkal és nem egy holokauszttal kapcsolatos esemény figyelemfelhívó előkampánya. Az akció maga az esemény. A művészet keretein belül marad, annak erejénél fogva tesz valamit az emlékezetért, két szinten: a holokauszt iránt közömbös emberek bevonásával és az áldozatok inkarnálásával.

A dramatikus közzösségi akció, érintőlegesen bár, de néhány ponton összekapcsolható Adorno szigorú követelményeivel, néhány ponton pedig szöges ellentéte. Mind Pilinszky, mind Adorno fontos feladatot ad a holokauszt-emlékezetben a művészetnek, mert a megismételhetetlenhez csak ezzel az eszközzel szabad hozzányúlni. Adorno azzal érvel, hogy bármiféle lezárás, feldolgozás igénye, ami behelyezi a tömeggyilkosságot a kultúrába, az azt létrehozó környezetet támogatja. Pilinszky ars poeticájában ekképp ír:

„A múlt megközelíthetetlen nyitottságába bizonyos értelemben a művészet az első részvevő, totalitásába az első totális, mozdulatlanságába az első mozdulatlan, konkrétságába az első szeretetteljes, tragikumába az első bizakodó, és szakralitásába az első vallásos lépés.

Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett, és következik még.”

Ő tehát már a valóságot is félti, ha nem vállaljuk magunkra a kollektív bűntudatot, akkor kötelességünk az öngyilkosság. Viszont Adorno kizárja a krízis katarzissal való felváltását, amire a KZ-oratórium, még ha az eredeti Sötét mennyország cím olyan jól leírja is a hangulatát, mégis lehetőséget ad. Pilinszky így gondol a holokauszt áldozataira:

„A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és a lázadás, sőt valamivel még a mozdulatlan kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol.”

Hisz a jóvátételben: „én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént, s méghozzá személy szerint azokkal, akikkel megtörtént – személy szerint a meszelt deszkák előtt 1942-ben lépegető öregasszonnyal.”

Inkarnálni akarja az áldozatokat a szeretet erejével, ezért képzeltem el a KZ-oratóriumot közös előadásként. A színielőadás mindig egyfajta inkarnálás. Ez a közösségi tett egy közös ima az áldozatokért (meg az áldozatok emlékéért).

A KZ-oratórium közösségi dramatikus villámakcióként tehát egy esemény. Ez levezethető abból, ahogy Pilinszky felfogta a holokauszt-emékezetet, és megfelel annak, amilyen színházat megcélzott. Pilinszky nagyon erősen hiányolta a jelenlétet a modern színházból.

„Egy szép napon arra ébredtünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév – ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikri-színház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik „vertikálisan”, a másik „horizontálisan” próbál csalni.

Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg.

Erre az életművében, publicisztikus írásaiban, előadásaiban, beszélgetéseiben folyamatosan visszatérő problémára a költészetben és a vallásban látta a megoldást. Mindkettő rituális erejénél fogva éri el, hogy a sokszori ismétlés ellenére is rendelkezzen tartalommal, mert nem is akarja azt a látszatot kelteni, hogy akkor és ott történik. A valahai történés indexeként jelenik meg a lírai dráma és a mise is, a rituálé a színházban zajló esemény, nem az ábrázolt. A liturgiával belép a mozdulatlanság fogalomkörébe. „Ezzel szemben a liturgia [...] álló drámává vált és valóban a történés meredekjét lakja, mert ez a történés egészen más, mint ami ott történt, mégis áll az egész, és a hallatlan csöndjében mégis föl bírja idézni a megtörténtet úgy, hogy jelen van ott a színpadon is.” Ezzel a mozdulatlansággal jellemzi a „tiszta történés” totalitásában létező múló időt is.És, mindennek egyetlen levezethető megoldásaként mozdulatlan drámákat írt, hiszen a drámáit és a KZ-oratóriumot is közéjük helyezi. „A »drame immobile« az időtlenből jön és állandó állapotot tükröz.”

A mozdulatlan dráma ezért alkalmas a holokauszt-emlékezetre, mert

„[a] darab statikus marad, áll, ellenben kifejtik mindazt és elmondják mindazt, ami megtörténhetne.” „[A darabjaim] nem mennek semmi fele, [...] de én nem is akartam, hogy menjenek valami fele, mert valahogy úgy szerettem volna, ösztönszerűen, hogy a darabom állókép legyen, és egyidejű – egy kinyújtott pillanat legyen, amiben viszont potenciálisan benne van az egész.”

A KZ-oratórium közös előadása egy művészeti aktus, aminek a során a holokausztra utaló üzenet megértése nélkül is egy (előjeltől független) élményt élhetnek át a résztvevők. A mű nem rekonstruálja a holokausztot, de mégis szinte az összes motívumát felvonultatja. Szövegszerűen szerepel Varsó, Németország, katonák, halottak, rabruha, a város elhagyása – utak – messzeség – vonulás, éhség, kenyér, áldozat, gyilkos, éjszaka, magnéziumláng, barakk, pusztulás. Pilinszky maga hitet tett a kisközösségi és az amatőr színjátszás mellett. Célnak tekinti, hogy a néző felkerüljön a színpadra, bár az ő esetében csak lélekben.

Annak a megindoklásához, hogy a KZ-oratórium előadásának tervezésekor miért tartottam elhanyagolhatónak, de legalábbis megváltoztathatónak a szerzői instrukciókat, szükséges egy kis kerülő Pilinszky első látásra bonyolult és kissé ellentmondásos műfaji besorolásairól. Az oratórium egy katolikus zenei műfaj, amit a színműtől a díszletek és a színészi játék hiánya különböztet meg, pusztán a zene és az ének eszközeivel közöl drámai eseményeket. A KZ-oratórium a Nagyvárosi ikonok című verseskötetben jelent meg, és a szerző hol egy kalap alá veszi a többi drámájával, hol elkülöníti. A megértést tovább bonyolítja, hogy a Élőképekről mint zenéről beszél, a lírája viszont versekben megírt drámákat jelent a számára. Ha ezeket egymás mellé rakjuk, akkor tekinthetjük a KZ-oratóriumot drámának és versnek és zenének. Akkor pedig pusztán szövegként is tudnia kell érvényesülni, amire már a szerző korában is volt példa.

3. rész: a játék szerepe

Az akció szervezésével a holokauszt iránt közömbösek vagy attól elfordulók bevonását és heteropatikus identifikációját akarom elérni. Ebben a legfőbb eszközöm a játék, ezért választottam egy közösségi színjátékot a projekt gyanánt. Ernst van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című tanulmányában nagyon jól levezeti a játék és a holokauszt-művészet összefüggéseit, az ő célkitűzéseihez szeretném kapcsolni a projekttervemet.

Pierre Janet szerint a trauma kizárja a kontrollt, ellehetetlenítve az „akaratlagos emlékezést”. A traumatikus emlékezet formája a dramatizáció. Van Alphen ezt Mieke Bal szavaival világítja meg: „[a »színésznek«] újra át kell élnie egy drámát, ami vele történt ugyan valamikor régen, de ő nincs teljesen tisztában vele.” Ez a traumatikus emlékezet a KZ-oratórium közös előadására értelmezve céllé válik, ez: egy hasonló színészi élmény, ami nem kognitív, hanem affektív és emocionális kapcsolatokat épít ki, a távolságot pedig lerombolja az emlékező és az emlékezés tárgya között.

„A játékeszköz-művészet specifikuma a játék, ami egyszersmind a pedagógiai leckéktől való megszabadulás eszköze is.” A „pedagógiai leckék” alatt van Alphen leginkább a hagyományos értelemben vett holokauszt-oktatást érti, amibe az utódgenerációk belefásultak, és aminek a kereteiből ezért ki akartak törni, hogy ne váljon „unalmas, kötelező dologgá”. A KZ-oratórium előadása esetében amit az elsőgenerációs, a tanúk nemzedékébe tartozó Pilinszky a művészi megfogalmazással ér el, azt a közösségi akció az utódnemzedékekhez kapcsolja a játék erejével – a holokauszt-emlékezet életbentartását.

Van Alphen végkövetkeztetése összesűríti a tárgy eltávolítását-közelítését és az emlékezet fenntartását.

„[A] játékeszközök, a maguk gyerekes konnotációjával »imitálják« azt az ártatlanságot, ami semmissé teszi az érzelmi megismerés útjában álló »felnőtt« információtúladagolást. A »kontroll« így már nem a megtörtént események megismerésbeli kontrollja, hanem az események által kiváltott érzelmek performatív kontrollja. A művészet csak úgy lehet megindító, ha nem valami »ott kint« lévő tudás passzív befogadására épül, hanem ez a tudás újra és újra »elevenné válik« mindazokban, akiknek közük kell legyen a holokauszthoz.”

Jelen esetben a játék nem egy játékeszköz, mint a van Alphen által vizsgáltak, hanem egy színjáték. A színjáték társasjáték, művészet és szerepjáték.

A szerepjáték az azonosulásnak fontos eszköze. Kaja Silverman az identifikáció két fajtájáról ír, az idiopatikusról és a heteropatikusról. Az utóbbit akarom elérni, ezt a következőképpen fogalmazza meg: „az azonosulást végző én azt a kockázatot vállalja magára, hogy – átmenetileg és részlegesen – olyanná válik, mint a másik. Ez egyszerre izgalmas és kockázatos, tanulságos és veszélyes”. Színjátszásnál, ahol szerepbe bújunk, csak a heteropatikus identifikáció alakulhat ki, az idiopatikust, amikor az egyén a másikat közelíti magához, kizárja a színjátszás logikája.

Az előbbiek miatt nem bánnám, ha a megvalósulás során a művészeti oldala kissé esetlenné válna, és a játék-oldal helyeződne előtérbe.

Összegzés helyett álljon itt a végén egy kiegészítő megjegyzés. A KZ-oratórium eljátszása közösségi dramatikus villámakcióként egy közös tett, egy közös ima megvalósítása. Ennek előfeltétele a mű szakrális jellege és Pilinszky elvei a holokauszt-emlékezetről, tehát hogy hisz a jóvátétel lehetőségében, különben semminek sincsen értelme. Szükségszerűen mindez szentimentális. Van Alphen is felhívja a figyelmet az azonosulás veszélyére, hogy a befogadókat túlzottan megerősíti lényegi ártatlanságukban. Ez a projekt tehát nem számol el a befogadók bűnrészességével. Szándékosan nem kívánok bűntudatot kelteni, mert az a tapasztalatom, hogy így is túlságosan erős a „hagyjuk már” és a „tudni sem akarok róla” mentalitás ma. Én pedig nyitni akarom az embereket, nem zárni. Attól függetlenül azonban, hogy ez az akció egy másik síkon mozog, nem feledkezem el annak a szükségéről, hogy a lelkiismeretünkkel szembenézzünk. Miért van jelen (újra? még mindig?) az antiszemitizmus, és miért kerülhet be a közbeszédbe? Hova vezet az elforduló „hagyjuk már” és a „tudni sem akarok róla” hozzáállás? További izgalmas projektek célkitűzése lehetne válaszokat keresni.

Orbán Krisztina projektje

Dolgozatunk célja egy olyan projektterv bemutatása a holokauszt-emlékezettel kapcsolatban, amit a jövőben szívesen elkészítenénk. Az ötletünk egy tökéletes számítógépes játék létrehozása, ami az auschwitz-birkenaui koncentrációs táborban játszódik, és hűen mutatja be az ottani körülményeket.

Napjainkban is rengetegen készítenek műemléket vagy rendeznek fotókiállítást a holokauszt áldozatairól, de csak nagyon kevesen próbálkoznak számítógépes játékok megtervezésével, létrehozásával. Valószínűleg nem érzik elég komolynak ezt a fajta feldolgozást, azonban nem ez a legfontosabb szempont, hanem az újítás, a fiatal generáció érdeklődésének felkeltése.

Ezt a projektet több a félév során megismert alkotóhoz, szöveghez is lehet kötni. Adorno emlékeztet rá az Elkötelezettség című írásában, hogy nem szabad elfelejteni a koncentrációs táborokban átélt szenvedést. A műalkotás és a megszerzett ismeret azért nagyon fontos, mert segít abban, hogy a holokauszt tragédiája ne ismétlődhessen meg. Adorno szerint lényeges, hogy krízist okozzon a mű, ugyanakkor megértsék és átérezzék a befogadók. Ezt nagyon nehéz megvalósítani, de az általunk kitalált játék talán éppen a típusa miatt okozhat krízist, megdöbbenést a társadalomban, és ha egy valóban tökéletes játékot hozunk létre, akkor valamilyen szinten átérezhetik a befogadók az ott történteket.

Pilinszky János szerint, akitől több művet is olvashattunk a félév során, valamelyest jóvá lehet tenni az irodalomban az átélt borzalmakat, azáltal, hogy az áldozatok sorsán változtatunk. Emiatt is tökéletes lehetőség ez a fajta játék, hiszen itt a játékos megváltoztathatja, átírhatja a történelmet, kiszökhet a táborból és segíthet más bajtársain is.

Michael Rothberg Adorno után, Kultúra a katasztrófa másnapján című írásában kifejti, hogy nem szabad, hogy árucikk legyen a holokausztból. Ez a kijelentése a mi esetünkben is problémákat szülhet, hiszen maga a játék is egy árucikk, amit különböző helyeken értékesítenének.

Ehhez kapcsolódik Art Spiegelman Maus című művében felvetett kérdése is. A mások által átélt borzalmak alapján készített művészeti produktumból meggazdagodhat a készítő?

Egyetértünk abban, hogy a holokausztról való beszélgetést hamar el kell kezdeni a gyermekekkel, azonban ez a játék semmiképp sem nekik készülne. Ha sikerül is a helyes, tökéletes elkészítése, alaptudás, műveltség nélkül még akkor is könnyen félreértelmezhető lenne. Egy gyerek nem tudná megérteni a játék valódi célját, azt, hogy nem szabad elfelejteni, ami akkor és ott történt, azért, hogy ez még egyszer ne ismétlődhessen meg. Ezek miatt az indokok miatt a játékunk idősebbeknek, tizennyolc év felettieknek készülne. Ebben hasonlít a Zbigniew Libera által készített legóra, amelyet Ernst van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című írásból ismerhettünk meg. A kurzuson mind egyetértettünk abban, hogy az sem gyerekeknek készült valódi játék.

Ám itt újabb problémába ütközhetünk, hiszen nem tudjuk leellenőrizni, hogy a fiatalabbak nem veszik-e meg, nem próbálják-e ki a játékot. Ha a játék üzenete, valódi célja félreértelmeződik a gyerek kora miatt, akkor az ötletünk máris többet ártott, mint használt. Nagyon fontos a szülők együttműködése ilyen téren is, ám ez csak akkor sikerülhet, ha a készítők és a forgalmazó tudatosítja bennük, hogy ez nem egy oktató játék a gyermekeik számára.

Bán Zsófia arra világít rá az írásában, hogy nem első kézből kapjuk a narratívát, a múltról a film és a fotó népszerűségét tekintve vizuális emlékezettel rendelkezünk. A számítógépes játékunk történelmi, helyszíni hűsége ezek miatt rendkívül fontos, mert az ifjú generációnak természetesen már nincsenek személyes emlékei (a legtöbbjüknek már nem is él olyan rokona, aki esetleg átélte valamelyik koncentrációs tábor borzalmát), így a képi megvalósítás nem lehet hiányos vagy helytelen. Olyan világot kell teremtenünk, ami megerősíti annak a fajta múltnak a létezését, nem pedig elbizonytalanítja.

Marianne Hirsch is arról beszél, hogy a fotó segíthet összekötni a generációkat, könnyebb ezáltal emlékeztetni. Éppen ezért nagyon fontos, hogy valódi fotók segítségével konstruáljuk meg azt a teret, amit bejárhat a játékos.

Tóth Viktória

Sokan sokféleképpen próbálták már ábrázolni a nemzetiszocialisták rémtetteit, és ezzel együtt az aktuális jelenkor emlékezetébe vésni, hogy a holokauszt, a népirtás soha többé ne fordulhasson elő. Az azonban egy relatív új elképzelés, hogy a holokausztot és a náciellenességet számítógépes játékok formájában dolgozzuk fel. A projektünkben erre teszünk kísérletet.

Pár évvel ezelőtt jelent meg az első híresebb játék, amely angolul a Stroke of Fate: Operation Valkyrie címet kapta (magyar fordításban annyit tesz: Végzetes csapás: a Valkűr-hadművelet). A játék valós történelmi eseményeken alapul: a híres 1944-es Stauffenberg-féle merényleten, amely során megpróbálták likvidálni magát a Führert, Adolf Hitlert. A történet főszereplője egy SS-tiszt, név szerint Gerhard Mayer, aki szentül hisz a Harmadik Birodalomban, ám egy nap eljut egy koncentrációs táborba, és az ott látottak felnyitják a szemét. Erre csak rátesz egy lapáttal a Szovjetunió sikertelen megszállása, és a teljesen hitét vesztett tiszt ettől fogva csak az alkalmat keresi, hogy megmentse a népet a Führertől. Erre lehetősége is nyílik a Valkűr-hadművelet kereteiben.

Az első és legfontosabb pozitívum a játékkal kapcsolatban, hogy mer olyan témához nyúlni, amely sokak számára (gondolok itt első sorban Németországra) mind a mai napig kényes, ennek ellenére fontos, hogy ne merüljön a feledés homályába. Mivel az egész játék a náci fővárosban játszódik, így mindenhol horogkeresztes zászlók lobognak, ami a korhűséget mutatja meg, s minden tiszt és megjelenő közlemény nyilvánvalóvá teszi a zsidók akkori helyzetét is. A játék egyébként a kalandjátékok mechanikáját alkalmazza, vagyis tárgyakat kell keresgélni és azokat a megfelelő helyen használni.

Egy másik játék szintúgy népszerűvé vált az elmúlt néhány évben: 2010-ben adták ki a Sonderkommando: Revolt című programot. A Sonderkommando az auschwitz-birkenaui megsemmisítő tábor kényszermunka-csoportja volt, amelyben a zsidó foglyokat előkészítették az újonnan deportált zsidók megölését, kifosztották őket, majd elégették a testüket. A játék során újra átélhetjük az elképesztően megrázó történéseket, amit abból a szempontból pozitívan kell értékelni, hogy kendőzetlenül mutatja be az akkori valóságot.

Tervezzük egy új koncepción alapuló számítógépes játék létrehozását, amelynek helyszíne Auschwitz-Birkenau lenne. A tervünk alapján egy deportált „főhős” lenne a játék középpontjában, akivel a játékot irányító embernek az lenne a feladata, hogy valamilyen úton-módon kijusson a koncentrációs táborból. Ebben olyan jelenetek szerepelhetnének, mint az őrök fegyvereinek elkobzása, felkelő sereg toborzása és végül a tábor elhagyása. Mindezt nagyon nehéz (szinte lehetetlen…) lenne kivitelezni, hiszen mindenképpen valósághű ábrázolásra törekszünk, és ha reális képet akarunk festeni az akkori állapotokról, akkor mondhatjuk, hogy már-már esélytelen próbálkozás volt kijutni a haláltáborokból. Ennek ellenére gondoljuk azt, hogy ütőképes és hasznos lenne az a számítógépes játék, amelyet létrehoznánk, hiszen ezáltal bemutatnánk azt a reménytelenséget, elkeseredettséget, gyötrelmet és halálfélelmet, amit akkor a szerencsétlenül járt emberek millió kényszerültek átélni.

A kurzus során olvasott művek közül többhöz is tudjuk kapcsolni az ötletünket: elsőként Ernst van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című írásához. A műben a szerző részletesen taglalja a LEGO-ból felépített koncentrációs tábor mondandóját, és ellenzi azt a kortárs vélekedést, amely szerint az esztétikai érték érdek nélküli, cseppfolyós és formai kötöttségektől mentes. Ezzel szemben úgy véli, hogy példának okáért a LEGO koncentrációs tábor készlet igen is valós értékkel bír, valamint a test és a szellem nevelésével foglalkozik. Úgy gondoljuk, az új számítógépes játékunk ugyanilyen didaktikai célt hordozna magában, és sokkal inkább juthatna el szélesebb körben például a fiatalsághoz, hiszen sokkal inkább játszanak manapság Playstationnel, Xbox-szal, vagy éppen PC-vel a fiatalak, mint sem, hogy LEGO-építéssel foglalkozzanak.

Projekttervünket egyúttal lehetne kötni Art Spiegelman világszerte ismert képregényéhez, a Maus-hoz is. Spiegelman édesapjának állít emléket azzal, hogy a zsidóüldözés miatt milyen megpróbáltatások, zaklatások érték édesapját, Vladeket. Mindezt teszi meghökkentő ábrázolásban: a szereplőket egérként ábrázolja. Épp ez a meghökkentés az, ami miatt összefügg a Maus a mi projektünkkel: semmi esetre sem mondható szokványosnak, hogy valaki egy koncentrációs táborból próbál meg kiszabadulni, még ha csak számítógépes játék formájában is.

Pécskai István

Több holokauszttémával foglalkozó számítógépes játékot is megvizsgáltunk és ezek ötleteit is felhasználva próbáljuk megalkotni a saját, tökéletes játékunkat.

Az egyik Stroke of Fate: Operation Valkyrie című játékról írt cikkben azt emeli ki a szerző, hogy jól lehet szórakozni játék közben. Véleményem szerint ez egy hiba, mert az ilyen típusú játéknak inkább az elgondolkodásról kellene szólnia, nem a szórakozásról. Ha az ezzel a témával foglalkozó játék valakit valóban elszórakoztat, akkor vagy nem értette meg a játék lényegét, vagy nincs megfelelő háttértudása, esetleg a játék üzenete, célja nem világos. Nagyon provokatív itt a választott karakter, hiszen egy SS-tisztet kell mozgatnunk. Nem teljesen ártatlan ez a figura, de mégis ahogyan arra törekszik, hogy véget vessen a háborúnak és az emberek szenvedésének, és magát is hajlandó veszélybe sodorni az ügy érdekében, szimpatikussá válik a játékosok szemében. Egyértelmű, hogy valós tényeket használ a játék, és egyedülálló a témája is, hiszen a többi kalandjáték nem mer ilyen kényes témához nyúlni. Hibái közé tartozik néhány magának ellentmondó jelenet, mint például amikor a főszereplő elmondja egy vadidegennek, hogy azt tervezi, megöli Hitlert. Vajon mi célból árulja el magát, honnan tudja, hogy megbízhat benne? A legtöbb játékos meg volt elégedve a játékkal és történelmileg is viszonylag hűnek találták.

Ennek a játéknak a továbbfejlesztése, továbbgondolása is lehetne egy tökéletes holokauszt-játék. Nagyon eredeti a gondolat, hogy egy náci tiszt bőrébe bújtatják a játékosokat, vele kell azonosulni, ugyanakkor ez a szereplő már a történet elején rádöbben, hogy mi történik a táborokban. Ha a Hitler ellen fordulást kiegészítenénk azzal, hogy az áldozatoknak segít kijutni valamilyen módon a koncentrációs táborokból, máris sokkal fontosabb üzenetet is közvetítene. Mi azonban semmiképp sem Berlinben, hanem egy táborban játszódónak képzeljük el a projektünket.

A Sonderkommando: Revolt nevezetű játék már egy táborban játszódik a mi ötletünkhöz hasonlóan, ám egy játékos miután végigjátszotta a Sonderkommando-t kijelentette, hogy be kellene tiltani a holokauszttal kapcsolatos videojátékokat. Itt az áldozatok bemutatására, a rémtettekre, a bántalmazásra, a kínzásra fektették a hangsúlyt, emiatt nem nyerte el a befogadók tetszését. A játék passzívnak mutatja a foglyokat, akik beletörődve várják a halált.

A legtökéletesebb megoldáshoz az eddig megtervezett játékok közül az Imagination is the only Escape („Csak a képzelet nyújt menekvést”) került. Egy kisfiúról, Samuel-ről szól a történet, aki Franciaországban egy gettóba kényszerül a náci megszállás idején. Samuel elszökik egy kis faluba, ahol zsidó gyermekeket, mint keresztény árvákat bújtatnak. A közeli erdőben a fiú találkozik egy beszélő rókával, aki megígéri, hogy segít neki megtalálni az édesanyját. Ez volt az első játék, ahol lehetségessé vált a holokauszt „győztes” ábrázolása. A hátránya azonban, hogy ez a játék még nem jelent meg, és nem is tervezik Észak-Amerikában a kiadását. Az Imagination körüli dulakodás megvilágítja, hogy mindig nagy probléma olyan témákkal foglalkozni, mint a holokausztos videojátékok. Egy holokauszt túlélő is úgy reagált, hogy ez nem elég komoly, nem szabad, hogy megjelenjen játék formájában a holokauszt története. A túlélő az oktatás e formáját nehezményezi, inkább az olvasást részesíti előnyben.

Az itt felsorolt játékok közül egyik sem foglalkozik annyira kiemelten az haláltáborokban lévő áldozatok helyzetével, mint amennyire mi szeretnénk, hiszen az első egy tiszt tervének kivitelezésében segített, a másik a zsidó foglyok meggyilkolásának az előkészítését mutatta be, a harmadik pedig egy gettóból kiszökött gyermek sorsát követi nyomon.

A mi holokauszt-játékunkban egy olyan fogollyal azonosulna a játékos, aki rádöbben, hogy a menekülés az egyetlen út, még ha veszélyeket is rejt magában. Kalandjátékszerűen az a feladata, hogy keressen egy lehetséges kiutat és minél több embert magával vigyen. Mindenképp fontos, hogy egy olyan figurát mozgasson a játékos, aki aktív, aki megpróbál kitörni a helyzetéből. Ezáltal kiküszöbölhetnénk a Sonderkommando: Revolt című játék egyik tévedését.

Egy hasznos játék a történet több periódusát is bemutatja. Mi sem csak arra törekednénk, hogy a szökést és mások kimenekítését reprezentáljuk, hanem lennének olyan részek is, mikor azt mutatjuk be, hogy hogyan dolgoztatták, hajszolták végkimerültségig a foglyokat. Akár Kertész Imre Sorstalanság című művét is lehetne alapul venni, hiszen a Nobel-díjas író kitűnően leírja a „szürke hétköznapokat” is, amiket átélt a koncentrációs táborokban.

Egy tökéletes játékot arra is lehet használni, hogy ismertesse azokat a valós helyzeteket, amik megtörténtek, de mi nem éltük át.

Nem a cselekvés, a „kaland” lenne a fő mozgatóerő, hanem inkább magának a helyszínnek, az ottani viszonyoknak a bemutatása, ám interaktívvá csak egy ilyen vagy ehhez hasonló motiváló erővel tudjuk tenni a játékot.

A játék létrehozásánál rendkívül fontos, hogy hozzáértő személyek segítsék a munkát. Tehetséges programozókat és holokauszttal foglalkozó történészeket, professzorokat, esetleg a borzalmakat átélt idős embereket kell összehozni a közös ügy érdekében.

Teljes egészében történelmileg pontos holokauszt-játékot nem lehet készíteni, több okból kifolyólag is. Az egyik érv, hogy vannak tisztázatlan részek, néhány visszaemlékezés teljesen ellentmond egymásnak. Ezen kívül, ha nem változtatnánk a tényeken, akkor csak a szenvedés maradna a játékban is, és nem beszélhetnénk a Pilinszky által felvetett művészeti jóvátételről sem.

A változtatás lényege, hogy legyen cél, motiváció, legyen okuk aktívnak lenni, cselekedni a szereplőknek a játékban. A helyszíneknek, amennyire csak lehetséges a valóságot kell tükrözniük, a fiktív figuráknak pedig az ott szenvedő embereket. (Ebből a szempontból újra a visszaemlékezésekre kellene támaszkodnunk.) Auschwitz szimbolikus hellyé tette a holokausztot, így a történet ebben a haláltáborban játszódna. Fontos a hely hűséges lemodellezése, ezért alapos kutatómunkára lenne szükség a projektnek ezen részéhez is.

A különböző generációk másképp emlékeznek, más művészeti ábrázolást használnak. A mostani világ előtérbe helyezi a vizualitást, de már nem elég már a fotó, és sokszor a film sem. Gyors képek vágására és interaktivitásra egyaránt, egyidejűleg szükség van. Erre a számítógépes játék a megfelelő eszköz, hiszen ott a használó dönti el, hogy merre indul, mit néz meg. Ezáltal könnyebben és erőteljesebben bevonódik a befogadó az emlékezetbe, mintha csak valamit kívülről szemlélne, hiszen így része is a valóság ezen leképezésének. Természetesen bármikor abba hagyhatja a játékot, de a hatása alól, remélhetőleg nehezebben kerül majd ki.

Azonban azzal is számolni kell, hogy egyeseknek kellemetlen, ha ennyire belevonódnak a történetbe. Erre példa Robert Merle Mesterségem a halál című regénye, amelyben az olvasó gyakran azért szurkol, hogy Rudolf Lang-nak, a náci parancsnoknak sikerüljön elérnie a vezetője által kívánt számot. Hirtelen nem is észleli a befogadó, hogy valójában miről is van szó, hogy ő maga is azt számolja, hogy hogyan tudna még több emberrel minél gyorsabban végezni. Az egyes szám első személyű írásmód is megkönnyíti ez a fajta azonosulást. Mi ilyesmit nem szeretnénk elérni, éppen ezért a tökéletes holokauszt-játékunkat egy teljesen új alapötletből kiindulva szeretnénk megvalósítani. Az említett Stroke of Fate játék is lehetséges megoldás lenne, de nagyobb veszélyt rejt magában az SS-tiszttel való azonosulás miatt, mintha egy elszökni készülő rabbal mozgunk.

A tökéletes játék megvalósítása során rengeteg nehézséggel kellene szembenéznünk. Problémát vet fel többek között az is, hogy maga a szenvedés hogyan ábrázolható, mikor a szenvedést nem akarjuk értelmezni. Az értelmezés és az ábrázolás kapcsolata nehéz, összetett kérdés, ami talán még inkább azzá válik, ha egy számítógépes játék segítségével szeretnénk megjeleníteni a holokauszt-emlékezetet. Teljes mértékben hitelesen ábrázolni, átadni a szenvedés, üldöztetés tapasztalatát egy műalkotáson keresztül nem is lehetséges. Úgy tudnánk ezt megoldani, hogy hűen ábrázoljuk, visszaemlékezésekből merítve az ott átélt emberi tragédiákat, és viszonyokat. Nem szabad szépíteni, kendőzetlenül kell visszaadnunk azt a valóságot, ezáltal láthatóvá válhatna a szenvedésük. Véleményem szerint azonban mégsem megfelelő, ha a kínok bemutatására, az erőszakra fektetjük a hangsúlyt, mert úgy a játékosok nagy része annyira elborzadna, hogy nem lenne kíváncsi többé az általunk készített műre.

Napjainkban egyre nehezebb olyan megközelítéshez nyúlni ebben a témában, ami hatna a befogadókra. Mi éppen ezért választottuk a számítógépes játékok formáját, mert manapság a legtöbb fiatalhoz ekképpen juthat el az üzenet. Mivel sok esetben ez az egyetlen forma, ahol olyan környezetben hallhatnak a holokausztról a fiatalok, ami érdekli őket, így talán elgondolkodnak rajta és értelmezik a látottakat. Éppen ezért nagyon fontos a játék helyes felépítése, hiszen ezáltal a holokausztról való emlékezetet az ilyen játékok is elősegíthetik.

Az emberek egyre kevésbé érdeklődnek a téma iránt, unalom övezi az ehhez kapcsolódó diskurzust. Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon helyes-e így emlékeztetni a borzalmakra a fiatal generációt. Talán nem, de mindenképp eredményesebb, mint a régebbi, elavult ötletek. Ha azonban sikerül a játékot tökéletesre fejleszteni, vagyis célba ér az üzenet, és megemlékeznek az ott történetekről, akkor mégis megfelelő típusa ez is az emlékeztetésnek, a tragédia átadásának. A projektünknek ugyanis ez a legfőbb célja, emlékeztetni, elgondolkodtatni, élő tudást átadni hű képek, helyszínek és a történet segítségével.

Elvárásaink között szerepel, hogy minél többen játsszák végig ezt a játékot, éljék át valamilyen szinten a holokausztot, és gazdagodjanak ezzel a témával kapcsolatos tudással. Megváltoztathatnák néhány áldozat sorsát művészi szempontból, hiszen akár több száz foglyot is kimenekíthetnek, ha elég rátermettek. Aki azonban csak szórakozni szeretne, az ne válassza ezt a játékot, mert ugyan lehet pozitív a végkicsengése, mégis inkább gondolkodásra késztető, zavarba ejtő ez a projekt. Célunk, hogy a használók a felelősség kérdését és az utódnemzedék emlékeztetésének problémáját is számba vegyék.

Mindketten reméljük, hogy ezt a projektet valamikor hozzáértő segítséggel meg is valósíthatjuk.

Tóth Viktória

Tóth Viktória és Pécskai István projektje

9/11 emlékművei

Augmentált valóság installációnk a 2001. szeptember 11-i, az Egyesült Államok ellen irányuló terrortámadásokra reflektál. Viszonylag friss eseményről beszélünk, amelyről történő dialógus folytatása kényes kérdés, s ahogyan más történelmi traumák esetében, ügyelni kell a témához történő szenzitív megközelítésre. Mégis, érdemes diskurzust indítani az események művészeti reprezentációjáról és arról, hogyan őrizhetjük meg az emberi összefogás azon emlékét, amelyet a történtek kiváltottak. Installációnk éppen erre fókuszál: bár kétségkívül nehéz ennek elkerülése, nem a borzalmak felidézése, a támadások újbóli átgondolása a célunk, hanem azon gondolatok előcsalogatása a befogadóból, amelyek az összetartásból, a közösségi erőből, a fájdalomból, ám ugyanakkor a jövőbe vetett hitből táplálkozó reményből fakadnak. Mindezt példázza az is, hogy mostanra felépültek azok az emlékművek és emlékhelyek, amelyek felhúzásáról nem sokkal a támadások után döntöttek.

Mielőtt részletesen ismertetnénk projektünket, célszerű ezekről szót ejteni, valamint az ezeket megelőző és kiváltó eseményekről. Installációnk megtervezését megelőzően megvizsgáltuk azt is, milyen vitapontok alakultak ki arról, hogyan lehetne a leghitelesebben, a legérzékenyebb módon emléket állítani 9/11-nek. A következőben ismertetjük az augmentált valóság technológiáját és megvalósult példáit is, valamint a releváns, emlékezetkommunikációval foglalkozó művészetesztétikai megoldásokat, melyek inspirációként szolgáltak saját installációnk megálmodásához.

A 2001. szeptember 11-én történteknek emléket állítandó, megépítették a Pentagon Memorial emlékművet, valamint 2006-ra befejezték a 7 World Trade Center irodaépületét is. 2009-ben pedig átadták a 93-as járat emlékhelyét, mely a Flight National Memorial nevet viseli. A „One World Trade Center” átadását 2013-ra tervezték, amelynek csúcselemét éppen idén májusban helyezték fel az USA és egyben a nyugati félteke legmagasabb épületének tetejére (Peltz és Shaffrey 2013; Index 2013). Magassága 1776 láb, amely szimbolikus utalás az amerikai függetlenség elnyerésének évére.

A „One World Trade Center” építése nehezen indult. Nagyon sok tervpályázatot hirdettek meg és sok áttervezésen kellett átesnie a toronynak, mire elnyerte végleges formáját. Nem arról szóltak a viták, építsenek-e új tornyot, hanem arról, hogy az milyen formát öltsön. „Megvétózták a torony tetejére tervezett spirális acélszerkezetet, szélturbinákat és függőkerteket, megerősítették az alapzatát, rozsdamentes acélból és robbanásnak ellenálló üvegből készült a lábazat. Időközben az épület neve is megváltozott.” (Elekes 2012). Eleinte Szabadságtoronynak szerették volna elnevezni az épületet, de a kikötői hatóság úgy gondolta, hogy az emberek könnyebben tudnának azonosulni a „One World Trade Center” elnevezéssel.

Negatív hangvételű cikket szinte lehetetlen találni az új épületről, a legtöbb embernek elnyerte a tetszését az új torony: „Sokkal jobb ezt látni, mint az ikertornyok helyén tátongó ürességet.”- nyilatkozta az egyik hozzászóló és van olyan is, aki szerint már sokkal hamarabb meg kellett volna tenni ezt a lépést. [A kommentek itt olvashatók: Snyder, Steven James (2013): Behold: New York’s Glorious New Skyline, 4,259 Days in the Making. Time Newsfeed. New York: Time Inc. (URL: http://newsfeed.time.com/2013/05/10/behold-new-yorks-glorious-new-skyline-4259-days-in-the-making/) (letöltés: 2013.05.29.)]

Azonban akadtak olyanok is, akik inkább nemtetszésüket fejezték ki, illetve az egyik kommentelő egy kevés morbid humort is megengedett magának, megjegyezve, hogy reméli, „repülőgép biztosra” építették a tornyot. Sokan gratuláltak New York városának a lélegzetelállító szépségű toronyért, bár volt, aki megemlítette, hogy a régi tornyok szebbek voltak. Akadt olyan is, aki az ikertornyok pontos mását építette volna fel és olyan, aki szerint nagyon jó, hogy ilyen hatalmas épületet emeltek a lerombolt tornyok helyére, mert így soha senki nem fog megfeledkezni azokról, akik ott vesztették életüket.

Az augmentált valóság

A fogalmat Ronald Azuma 1997-ben használta először „A Survey of Augmented Reality” című művében. A valóság kiterjesztéséről van szó, digitális szoftverek segítségével feljavított valóságról. Számos megjelenési formáját ismerjük, ám mindegyiket összeköti a tulajdonság, hogy „a tárgyi világ kontextusába a virtuális tárgyak valós időben épülnek be”, írja Szűts: „… a tárgyi világról szóló információk interaktívak lesznek és digitalizálódnak, ilyen módon tárolhatóvá és könnyebben hozzáférhetővé válnak, miközben a való világra információs rétegként rakódnak. Az augmentált valóság tehát eszközfüggő, technikailag determinált és konvergens…” (Szűts 2011)

A média intenzív felhasználója ennek a technológiának, az augmentált valóság alkalmazásokkal juttatják plusz tartalomhoz a felhasználót. Külföldön legalábbis már számos példát láthattunk arra, hogy a print média is felfigyelt az augmented reality (AR) eszközökre: az okostelefonokra letöltött alkalmazás segítségével egy új interaktív élményt lehet adni a már meglévő print tartalomhoz. Az AR nemcsak szórakozást, interaktivitást adhat hozzá a print kiadványokhoz, de az újságírók lehetőségei is kibővülnek egy-egy történet elmesélésekor. A print határait túllépve, egy újságíró sokkal többet átadhat egy történetből az olvasónak, annak új szegmenseit is elé tárva.

Az augmentált valóságélmény ezekben az esetekben azért különleges, mert összeköti a printet és egy másik valóságot, ami többlettartalmat ad az előbbinek. Egészen más, mint egy online verziója a lapnak, mert a lap hagyományos formája megőrződik papír alapon is. Ezzel a technológiával élt már 2009-ben az Esquire magazin, ahol a számítógép webkamerája segítségével történt meg a valóságkiterjesztés; 2010-ben pedig a Süddeutsche Zeitung adta ki AR lapszámát, melynek kiterjesztett tartalmait okostelefonra letöltött speciális alkalmazással lehetett megtekinteni (Cameron 2010). Magyarországon a National Geographic volt az első print médium, amely használta a technológiát: 2011-ben a magyar kiadás századik számának megjelenését ünnepelték így (Kreatív Online 2011).

Projektünk ötletét azonban egy ezeknél is különlegesebb augmentált valóság installáció adta, amely lényegében egy kiterjesztett valóságélményt adó homokozó. A UC Davis W.M. Keck Center for Active Visualization in the Earth Sciences építette a célból, hogy az így készült homokozókat tudományos múzeumokban állítsák ki és végső soron a nem formális tudományos oktatást szolgálják (Kreylos 2013). A homokozót Kinect 3D kamerával és egy projektorral szerelték fel, amely valós időben vetít színes, kontúrvonalakkal ellátott topografikus térképet a homokos felületre; továbbá a technika segítségével virtuális vízfolyam is utat kap rajta, szimuláció formájában. A kinetikus megjelenítéssel láthatóak a homokkal történő interakciók, a fizika szabályainak megfelelően. A homokozó működését bemutató videóban látható, ahogyan néhány mozdulattal megváltozik a víz folyása, dombok és medrek emelkednek, sőt lávatömeg születik saját szemünk láttára.

Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen homokozó milyen mértékben forradalmasíthatná akár az egyszerű általános iskolai, gimnáziumi földrajz órákat4. Eltérő, a korábban megszokottól teljesen különböző értelmezési keretet hoz be, azaz megváltozik a befogadó hozzáállása az adott tárgyhoz és a tematikához, amelyet képvisel. Ennél fogva igaz az is, hogy egy hasonló „építmény” gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szólhat, és más kontextusba helyezve is képes lehet egy új narratíva elindítására. Legyen ez most egy művészetesztétikai közeg.

A projektterv

Egy olyan volumenű nemzeti trauma, mint a World Trade Center elleni terrortámadás - annak ellenére, hogy alig több mint egy évtizeddel ezelőtt sújtotta az Amerikai Egyesült Államok és a teljes nyugati világ történelmét - hosszú távon megkívánja majd, hogy nevelő jelleggel bekerüljön az oktatásba, ezáltal fenntartva a katasztrófa emlékét a modern társadalmak kollektív emlékezetében. A terrortámadás után romantikus megközelítésben temérdek dokumentum- és játékfilm készült, melyek többnyire a legérzékenyebb oldaláról igyekeztek megfogni a témát, túlzó részletességgel bemutatva az emberek szenvedését és a tornyok összeomlásának pillanatát, felszakítva ezzel a nemzet friss sebeit.

Ahogyan a Holokauszt története több mint fél évszázadon át fennmaradt a kultúrában, a New York-i eseményeknek is fenn kell maradniuk a következő generációk kollektív emlékezetében. A jövőben is valószínűleg több irodalmi és vizuális mű fog születni minden korosztály számára a szeptember tizenegyedikei eseményekről, ahogy Art Spiegelman a Maus című képregény után már a World Trade Centeres eseményeket is rajzba öntötte A tornyok helyének árnyékában című munkájában. Spiegelman nem az „agyonmedializált” momentumokra épít, hanem a fizikai jelenlét és a médiából való értesülés között húzza meg a határvonalat5. A fizikai jelenlét és az egyéni emlékezet a jövő generációinak esetében már nem fog megvalósulni, marad az, amit a történelemkönyvek, az irodalmi művek, filmek és fotók hagynak majd hátra.

A puszta adatok és élménybeszámolók mellett azonban szükség van arra, hogy a befogadók egy elgondolkodtató, játékos, interaktivitásra ösztönző installáció révén bele tudjanak helyezkedni a történelmi eseményekbe. Ernst van Alpen szerint „a játékok a gyerekek gondtalanságát jelzik, szemben a felnőttek komolyságával”, történelmi trauma rekonstruálása esetén három kulturális tevékenységet foglalnak magukban; a tanítást, az emlékezést és a művészetet.6 Mégis mindenféle művészet és oktatás a World Trade Centerrel kapcsolatosan – akárcsak a Holokauszt esetében – problematikus lehet, ugyanis „az ember nem képes uralni azt, amit megtanul”.7 Mindezt figyelembe véve a megfelelő oktatást a történelmi trauma korrekt kezelésével, a tények hitelességével és az eseményekhez leghívebb ábrázolásával lehet sikeressé tenni. Fontos szerepet játszik ezen kívül az identifikáció, az elkövetővel és az áldozatokkal való azonosulás.

Amint arról a bevezetésben írtunk, érzékeny és finom kéz kell a 9/11 tematika feldolgozásához is. Egy, az eseményeknek emléket állító installáció esetében nehéz előbb nem a terrortámadásokra, hanem az azt követő humánus pillanatokra gondolni. Ám projektünk éppen ezt igyekszik megkísérelni: nem a terrorra, hanem az emberségre fókuszálni. A látogatók számára az esetleges személyes vagy családi traumák és sebek feltépését elkerülni igyekezvén a kreativitást állítjuk a középpontba, vagyis azt a szabadságot adnánk meg, hogy mindenki saját képzelőerejét, ízlését, véleményét, vagy akár mérnöki ambícióit kipróbálva és kamatoztatva fejezhesse ki a katasztrófával kapcsolatos érzelmeit. Az ilyenkor „szokásos” rajz, lego vagy építőkocka helyett valami korszerűbbet szerettünk volna, ami elképzelhetőbbé, megfoghatóbbá teszi ezt a „játékot”. Ezért szeretnénk helyet adni egy merész, új technológiának, a már tárgyalt augmentált valóságnak, nem csak, mert egy aktuális trendről van szó, amely megragadja az emberek figyelmét, hanem mert lehetőséget ad arra, hogy a művész mellett a befogadónak is szabad értelmezési keretet teremtsen.

Nem egy komplett kiállítást, nem egy monstrum alkotást, nem egy rendezvényt és nem is egy tömegekre építkező művet találtunk ki, hanem egyetlen installációt, melyhez a már bemutatott augmentált valóság homokozó adta az ötletet. Annak példájára képzeltünk el egy hasonló „játékteret”, amelyben a befogadó maga dönthet arról, milyen emlékművet állítana 9/11-nek, azon belül is az ikertornyok epizódjának. Mivel tudományos kutatásokat nem végezhettünk, csupán elméleti síkon mozgunk, saját projektünkben is elfogadjuk a homok használatát, valamint a kinetikus kivetítést, amelyek segítségével több út áll a kísérletező előtt: a fizikai és a virtuális sík valós idejű megjelenését használhatja akár a „semmi”, akár a „saját emlékmű/emlékhely” teremtésére is.

Ha az illető úgy érzi, 9/11 után „nem illik”, „nem szabad” vagy „nem lehet” megfelelő emlékhelyet létrehozni, úgy nem kell lapátot ragadnia. Ez az ő esztétikai megoldása. Maradhat ott a sík, vagy itt-ott dimbes-dombos homok, amely „örök emlékéül” szolgál annak, mire lehet képes az ember (legyen szó rombolásról vagy újjáépítésről). Tegyük hozzá, hogy az „örök emlék” természetesen mégsem örökre szól, maximum az alkotója fejében, hiszen az installáció által használt technológia sajátosságaiból fakadóan az mindig képlékeny. A homok és formálhatósága, valamint az augmentált valóság által teremtett sík mulandósága szimbóluma annak, ahogyan a művész/befogadó közelíthet a témához.

Amennyiben viszont másképp alkotni vágyó áll a homokozó mellett, több opció is adott számára: megpróbálhatja rekonstruálni az ikertornyokat akár eredeti formájukban, akár saját művészi megközelítésében; vagy akár megálmodhat egy teljesen sajátságos emlékművet is: legyen az szobor, plakett, emlékpark, bármi, amelyben a múlt e darabját keretbe tudja foglalni, vagy éppen szabadon engedni.

Bárhogyan is döntsön a befogadó, bizonyos értelemben felelősség nyomja a vállát, alkotói kezeit: a súlya annak, hogy megteremtse a történelmi eseményről saját, egyéni emlékezetét és kicsit részesévé váljon a kollektívnek is. Ám reményeink szerint ez nem olyan teher, amely eltántorítaná az installációval kísérletezőt egyrészt a technológia már említett formálhatósága okán, másrészt pedig, mert hisszük, hogy egy ilyen traumára történő emlékezés során a pozitív előjelű gondolatok is helyet kaphatnak sőt, helyet kell kapniuk. Ez az installáció nem az elmúlást, hanem az újjáépítést, az újrateremtést ünnepli. Az élet szimbóluma, a bukásé és felemelkedésé: ez a „Főnix – projekt”.

Projektgazdák: Gönczi Petra, Janik Regina, Paveszka Zita

 24 éves fejjel vajmi kevés emlékem van a rendszerváltás időszakáról. Véleményem szerint a mai fiatalok, különösen az 1990 utáni születésűek számára elvesztetette jelentőségét ez a rendkívüli horderejű esemény. A Szovjetunió széthullása és a demokratikus Magyar Köztársaság létrejöttének hatása mindennapjainkra megkérdőjelezhetetetlen. Az aktuális politikai berendezkedés, a gazdasági helyzet, Budapest és a vidék városképe illetve az amerikanizált és a szovjet kultúra maradványainak keveredése mind a kommunizmus időszakának a hagyatéka. Egy olyan művészeti project ötletét szeretném felvázolni ami a fotó és az emlékezés útján közelebb hozhatja a rendszerváltás illetve a rendszerváltás előtti időszak atmoszféráját a mai fiatalsághoz.

A projectnek a  „Fading 80's” („A fakuló 80-as évek”) munkacímet adtam. A pályázat központi kérdése: Mit jelent számodra a szocializmus? Rengeteg háztartásban megtalálhatóak az analóg fényképezés időszakának emlékei, a fényképes gyűjtődobozok. Az évtizedek alatt összegyűlt fotók között akadhatnak a szocializmus időszakából megmaradt családi fotók. Egy olyan fotópályázatot szeretnék létrehozni ahova az 1990 illetve az az előtti időszakot idéző fotókat várom.

Marianne Hirsch tanulmánya foglalkozik az utóemlékezés jelenségével. 2013-ban a fiatal huszonévesek túlnyomó többsége semmilyen személyes tapasztalattal nem rendelkezik a Kádár-korszakról. Hirsch szerint az utóemlékezést az adott korszakból felkutatott családi fotók, az előző generáció megörökített emlékei katalizálják. A két generáció kapcsolatán keresztül ezek a fényképek olyan belső emlékekké válhatnak amelyeket  a befogadó nem interiorizál, a családi kapcsolaton keresztül mégis saját emlékeként tekint rá. A fiatal generáció tagja egyedi szemlélői pozíciót vesz fel: emlékezetének tere plasztikus, önmagán és saját kultúrális közegén átlép. A fotó segítségével átélhetővé válik a múlt, lenyomatát azonban a jelenben kapjuk kézhez. A családi fotók által létrejön egy egyedi, bensőséges kapcsolat az első-második generáció élettere és azt azt nem, vagy csak felületesen ismerő fiatalság között.A társas vonatkozás a szubjektívtől a kollektív felé nyit, a személyestől a nyilvános felé.  A fotón dokumentált emlékek szükségszerűen értelmezve vannak, az emlékezeti rekonstrukció mellett az intencionalitás is belép. Az emlékek újraértelmezési folyamata a kollektív interpretációt segíti elő.

A játék mint az emlékezés formája – a holokauszt közösségi és emocionális megközelítésének kísérlete

Holokauszt-emléknap, 2014. április 16.

A projekt elméleti megközelítése

A projektem elméleti megközelítéséhez Ernst van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című cikkét vettem alapul. Van Alphen a holokauszthoz való játékos viszonyulást vizsgálja, illetve, hogy játékkal, és játékeszközökkel a holokausztot és a náci Németországot hogyan lehet ábrázolni.

David Levinthal a Mein Kampf című sorozatában auschwitzi jeleneteket játszott el kisméretű babákkal, majd ezeket fényképeken örökítette meg. Ram Katzir a holokauszttal kapcsolatos fényképekből és jelképekből készített fekete-fehér rajzokat, amiket aztán a kiállítások során a nézők kiszínezhettek, Zbigniew Libera pedig LEGO elemekből építette fel egy koncentrációs tábor makettjét.

A holokauszthoz való játékos viszonyulás a második és harmadik generáció előtt tabunak számított, azonban az még mindig kérdéseket vet fel, hogy a játéknak milyen funkciója van a holokauszt reprezentációjában, és hogy egyáltalán van-e helye a játéknak a holokauszt megidézésben, a holokausztra való emlékezésben.

Úgy gondolom, hogy van helye a holokauszt játékos ábrázolásának, mert főleg a mostani fiatalabb generáció tömeges megszólítása és figyelmének felkeltése a mai információáradatban provokálás, és botránykeltés nélkül nagyon nehéz. A kötelező, unalmas iskolai megemlékezések, és a központi budapesti vagy országos helyi rendezvények pedig nemhogy a fiatalok, de még az idősebb generáció érdeklődését sem igazán keltik fel. Például idén 2013. április 16.-án a holokauszt emléknapján száznál is kevesebben voltak a Duna-parti „Cipőknél” a megemlékezésen és gyertyagyújtáson.

Van Alphen cikkében azt írja, hogy a nyugati kultúrkörben jellemző, hogy a tradicionális, lineáris oktatás során a teljes mértékben elsajátított tudás uralomhoz vezet. Michel Foucault is azt írja, hogy a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekszenek megkaparintani. A megismeréssel és a tudással uralhatjuk, és kontroll alatt tarthatjuk a holokausztot, és ha nem akarjuk, hogy megismétlődjön, akkor a későbbi generációknak a lehető legtöbb tudást kell átadnunk. A probléma azonban az, hogy ez a kontroll kudarcot vallott, legalábbis Van Alphen, Libera és Katzir szerint is.

Katzir, aki Izraelben járt iskolába, azt mondta, hogy túlságosan hozzászoktatták őket a náci és a náciellenes propaganda képeihez, és már a legsokkolóbb se volt rájuk hatással. Van Alphen pedig azt írja, hogy annyira az „agyába vésték” a holokausztot, hogy az oktatás unalomba és kudarcba fulladt. A holokausztot nem lehet puszta memorizálással megtanulni, és ezáltal uralni. A tanulás tradicionális felfogása így ezen a téren bukásra van ítélve. Katzirnak és Liberának erre a kudarcra adott válasza és reakciója a kifestőkönyv és a LEGO.

Úgy érzem, hazánkban nem is az a legnagyobb probléma, hogy unalomig ismételik a képeket, vagy az ember „agyába akarják vésni” a holokausztot. Tapasztalatom szerint a gimnáziumban, mire a tanárok eljutnak a második világháború tanításáig, már nincs idő a holokauszt témakörét rendesen végigjárni, nem is beszélve arról, hogy a Pharrajimos-ról, vagyis a roma holokausztról általában említés sem esik. Ezért tartanám fontosnak, hogy április 16.-án, a holokauszt emléknapján legyenek olyan programok, amik megszólítják a fiatalabb generációt, és ezek kapjanak olyan médiavisszhangot, ami az online médiumokon, és a közösségi oldalakon keresztül azokhoz is eljut, és gondolkodásra készteti azokat, akik nem is vettek részt a programokon.

A holokauszt-oktatásban, és ismeretterjesztésben akarva-akaratlanul szabályoknak és parancsoknak engedelmeskedünk. Terrence des Pres az utasítások összességét, a „holokauszt etikettjében” három pontban így foglalta össze; (1) a holokausztot egyedülálló eseményként, speciális esetként kell megjeleníteni, (2) a történeti tényekhez pontosan ragaszkodni kell, és manipulálni még művészi szempontok miatt sem megengedett, (3) a holokausztot egyetlen módon, mint komor vagy szent esemény kell megközelíteni. A későbbi nemzedékeket ez az „etikett” irritálja, és műveikben igyekszenek ezt tudatosan megszegni.

Úgy gondolom, hogy bármi, ami kötelező, vagy szabályokhoz van kötve, az valóban kevésbé jut el az emberekhez; akarva-akaratlanul lázadozunk ez ellen. Ezért projektemben olyan holokauszt-megemlékezés megvalósítását tűztem ki célul, ami rendhagyó, és megpróbálja felrázni az egyre inkább érdektelenségbe fulladó megemlékezéseket.

A projektem másik célja pedig az, hogy a gondolati elsajátítás (például beszédek a megemlékezéseken), és mint komor vagy szent eseményként való kezelés (néma gyertyagyújtás) helyett a hangsúlyt sokkal inkább az érzelmi elsajátításra helyezzem. A megértés helyett a megérintést szeretném megcélozni. Olyan viszony kialakítása a célom a nézők és az installációk között, ami nem kognitív, hanem emocionális.

A projekt gyakorlati megvalósítása

2001 óta minden évben április 16-án emlékezünk meg a holokauszt magyar áldozatairól, mert 1944-ben ezen a napon kezdték meg Kárpátalján a zsidóságot gettókba tömöríteni. A következő hónapokban több mint 400 000 zsidót gyűjtöttek össze, zártak gettókba, majd deportálták őket Auschwitz Birkenauba, vagy más megsemmisítő- és munkatáborokban. Jövőre különös jelentőséget kap ez a nap, mert ekkor lesz az esemény 70. évfordulója. Ezért választottam a projektem dátumának 2014. április 16.-át.

Emlékező házak

Projektem első része abból állna, hogy önkéntesek toborzásával minél több embert bevonjak a szervezésbe, ez első lépése lenne az ismeretterjesztésnek és az emlékezés megkezdésének. Hiszen ha valaki személyesen, tevékenyen részesévé válik valaminek, érzelmileg sokkal szorosabban kötődik hozzá és jobban elköteleződik, mint ha csak távoli szemlélője maradna például egy unalmas, politika által levezényelt megemlékezésnek.

Az önkénteseket kisebb csoportokra osztanám, és feladatuk az lenne, hogy Budapesten keressenek olyan házakat, amelyek a második világháború alatt fontos szerepet játszottak; például csillagos-házakat, amiket 1944. június és decembere között zsidók részére kényszerlakhelyül jelöltek ki, amelyekből azután 1944. december elején a nyilas kormány átköltöztette őket a VII. kerületi úgynevezett kisgettóba, valamint a XIII. kerületi „nemzetközi” gettóba.

Az önkénteseknek ezek közül a házak közül kellene kiválasztaniuk egyet, ezt feltérképezni, adatokat gyűjteni, a lakókat megkérdezni, dokumentumokat keresni a házzal kapcsolatban. Minden kisebb önkéntes csoport feladata az lenne, hogy ezekből az emlékekből, adatokból természetesen a lakók hozzájárulásával kisebb idegenvezetést vagy valamilyen programot tartson az adott házban, vagy a ház környékén.

Ha a kiválasztott házban lakik túlélő vagy olyan szemtanú, aki átélte a második világháborút meg lehetne kérni, hogy mesélje el a történetét. A házakon esetleg van emléktábla, ezeket is fel lehetne térképezni, hasonlóan a botló-kövekhez, amiket szintén gyakran látni például a csillagos házak körül. A Holokauszt Dokumentációs Központ fényképeiből és a visszaemlékezőkkel készített riportokból, korabeli tudósításokból pedig kisebb kiállításokat lehetne készíteni a házakban.

A projekt részét képezik szórólapok, programfüzetek, molinók készítése és rövid reklámspotok forgatása is, hogy a programtervek minél több emberhez eljussanak.

Úgy gondolom, hogy a fiatal önkéntesek toborzásával, és a holokauszt megemlékezések kiterjesztésével sikerülne megszólítani egy szélesebb réteget, hiszen nem csak a sok önkéntes, de a házak lakói és az oda látogató vendégek is olyan személyes és egyedi történeteket ismerhetnének meg, amire máshol nem nagyon nyílna lehetőség.

Varázsgömb és csillaghullás

Az Emlékező-házak helyszínein a fiatalabb – kisiskolás, kiskamasz – korosztály számára egy sátorban vagy házikóban „varázsgömböt” lehetne működtetni, amiben a múlt képei jelennének meg. Ebbe belenézve a második világháború alatti-utáni élet fotóit láthatnák, esetleg „mozit” korabeli filmrészletekből: fényképeket játszó gyerekekről, családokról, iskoláról, hétköznapokról – és közben gyerekek fényképeit, akik ezekből a hétköznapokból már nem részesülhettek. Aki belenéz ebbe a varázsgömbbe, egy kis csillagot választhatna magának, amire egy–egy gyermek-áldozat nevét írhatnánk. A feladat az lenne, hogy aki csillagot választ, megpróbálja elképzelni, ki viselhette ezt a nevet, mi történhetett vele, milyen emberré válhatott volna. Esetleg megírhatja ezt az elképzelt történetet, vagy készíthet hozzá illusztrációt. Egyfajta narratívát kellene építenie egy név köré, ez szintén a személyes érintettség elérését segítheti. Ezekből az alkotásokból egy későbbi időpontban kiállítás szervezhető, ez már időben kitágíthatja az emlékezés folyamatát.

Virtuális épületfestés – Kiszínezett emlékezet

A projektem másik része egy esti program lenne, egyfajta lezárása az egész nap látogatható Emlékező házak programnak.

Fiatal képzőművészeket kérnék fel arra, hogy készítsenek házfalakra vetíthető fényfestéses installációkat a holokauszt témájával kapcsolatban. Este az Emlékező-házak némelyikére, ami előtt elég ember elfér, ezeket a fényjátékokat vetítenénk fel. Ez szerintem egyrészt nagyon látványos lenne, másrészt kreatívan és játékosan közelítené meg a holokauszt képi ábrázolását. Az installációkhoz eredeti fényképeket lehetne fel használni, vagy lehetne animációkat készíteni, akár absztrakt megközelítésben is, és ha technikailag megoldható, az oda látogatók aláírásait – vagy ha volt családtagjuk, ismerősük a holokauszt áldozatai között, akkor az ő neveiket – is kivetíthetnénk a házfalra.

A fényfestés helyszínein gettófal „maketteket” lehetne emelni, amire bárki festhetne, vagy rajzolhatna a kihelyezett eszközökkel. A falak egyik oldala teljesen üres maradna, ide bármi felkerülhet, a másik oldalára pedig a felkért fiatal művészek olyan körvonalakat, kontúrokat terveznének, ami kapcsolódik a holokauszthoz és ezeket kellene továbbgondolni: kiegészíteni vagy kiszínezni, mint Katzir kifestőkönyvét. Így a nézelődő rögtön cselekvő résztvevővé válhatna. Minden aktív cselekvés bevonódás – egy ilyen gesztus miatt talán sokkal tovább emlékezetes marad egy ilyen esemény, ennek a felidézése pedig alkalom lehet a holokauszton való gondolkodásra.

A program végén, a nézőkkel és a program résztvevőivel közösen elkezdenénk lebontani ezt a makettet, szimbolikusan lebontva ezzel a múltban és a jelenben az egymástól elválasztó konkrét és képzeletbeli falakat. Az interaktív cselekvés által a résztvevőket bevonnánk az emlékezésbe, és végül a makett és a rajzok is bekerülnének az emlékezeti térbe.

Ehhez kapcsolódva megemlíteném Jochen Gerz alkotását Hamburg mellett, mely a második világháború áldozataira emlékezik. Az emlékmű-állítással kapcsolatban sok vita folyt az elmúlt évtizedben, megkérdőjeleződött, hogy egyáltalán van-e még értelme emlékművet állítani, merthogy a köztér és a szobor kapcsolata, ami régebben természetes és egyértelmű volt –, mára megszűnt. Az emlékművekkel szerintem inkább az a baj, hogy anélkül élünk és megyünk el mellettük, hogy észrevennénk őket. Azonban ha kapcsolódik hozzájuk valami látványos és interaktív gesztus, akkor az emlék, ami köré szerveződik az emlékmű, sokkal inkább bekerül a köztudatba. Nekem ez volt a célom a játékos – rajzos megemlékezés mellett a gettófal makett használatával és lebontásával.

Jochen Gerz emlékművére bárki ráírhatott, mert egy ólom toll volt az emlékmű mellé helyezve. Mikor betelt, akkor az alkotók lejjebb süllyesztették az oszlopot. Jelenleg egy kis négyzet emlékeztet az egykor kiemelkedő oszlopra, plusz egy történet, ami eköré az emlékmű köré szerveződött. Ennek nincs feltétlenül anyagisága, de a köré szerveződött történetben tovább él maga az emlékmű, és az is, aminek emléket állított.

Jochen Gerz - harburgi holokauszt emlékmű

Emlékező házak projekt - szórólap és matrica tervek

Videók a vizuális épületfestésről budapesti Paint Up! rendezvényekről

·         https://www.youtube.com/watch?v=1wEufCHotCAi

·         https://www.youtube.com/watch?v=p-ENjHbBeBg

·         https://www.youtube.com/watch?v=-f4Ue3mWEN4

Budapest, Király utca 15 – az eredeti gettófal egy része

Projektgazda: Költő Nóra

Zsidó vallású középiskolába jártam, ezért nagyon sok megemlékezés formával találkoztam a holokauszttal kapcsolatban. Számomra a legmegmozdítóbb a Yad Vasem múzeum volt Jeruzsálemben. Ebben a múzeumban több féleképpen is reprezentálták a történteket. Az egyik ezek közül, egy kupola szerű terem volt, melyben a kupola belseje tele volt rakva az áldozatok portré képeivel. Az egyik leghatásosabb volt számomra, hiszen az eseményekhez arcokat tudtunk kötni. A fejünkben a holokauszt egy kicsit „valóságosabbá” vált.  Az órán vett emlékezetformák között több is nagyon tetszett. Voltak írások, versek, képregények és még legók is, de ezek mind valaminek a másai, az utánzásai, hasonlatai. Ezzel persze nem értéküket kérdőjelezem meg, a célt ugyanúgy elérik, és az emlékezet fenntartásának szerepét betöltik hihetetlen kreatív és színes formában.

Engem Marienne Hirsch Kivetített emlékezet, Holokauszt-fényképek a magán- és közszférában tanulmánya gondolkodtatott el a leginkább. A mostani és az utánunk következő generációnak már alig van személyes kapcsolata a történtekhez. Számunkra és számukra a történelem tanítása mellett olyan emlékezeti formákra is szükség van, ami a lehető leginkább vissza adja azt ami a holokauszt volt, és azt legvalóságosabb módon teszi. Ezért gondolom úgy, hogy a fénykép, mint reprezentáció ennek a célnak fontos eszköze lehet, hiszen a fénykép a valóságot teljes mivoltában adja vissza. A rengeteg más emlékforma mellett én egy olyan internetes teret képzeltem el, amiben a holokausztot megmutató fényképek vannak összegyűjtve. Azonban ennek a gyűjteménynek egy közösség alakító célja lenne. A képek jelenléte mellett lehetőség lenne a képekről való beszéd, vita, vélemény formálása. Ezek mellett a nézők lehetőséget kapnának arra, hogy ők maguk alakítsanak ki történetet és mondanivalót a képek segítségével. Maguk a nézők lennének a gyűjtemény formálói és narratívái is. Ahogyan ma feltölhetünk egy képet az internetre és arról beszélhetünk, képaláírást készíthetünk, photoshoppolhatjuk, több képet egymás mellé vághatunk, úgy azt ezen az online gyűjteményen is megtehetnénk. Esztétikailag ez sokkal látványosabban lenne kivitelezhető egy fizikai térben, de azzal a projekt megtekinthetősége kötötté válna. Ha például a gyűjtemény helyszíne Budapest lenne, kevesebb eséllyel lehetne elérhető például egy lengyel fiatal számára. Emiatt a leghatásosabb az lenne, ha a szöveg részek angolul lennének. Többet között azok az alkotó hajlamú emberek is teret kapnának akiknek esetleg vannak ezzel kapcsolatban gondolatai, reprezentációs tervei, de máshol ezt nem tudják megmutatni. Úgy gondolom, hogy a fiatalok és a későbbi generáció számára természetesen ugyanúgy sokkoló lesz ez az esemény, de egyre kevésbé tudnak hozzá személyesen kapcsolódni és egyre nehezebben válik érthetővé számukra az a kegyetlenség ami a holokausztkor történt. Egyre kevesebb olyan alkotó lesz, akik személyes kapcsolódás miatt tudják a történteket valamilyen formában reprezentálni. 

A holokauszt megértéséhez és feldolgozásához – még ha az megrázó is – szembe kell néznünk a valóssággal és látnunk kell annak lehámozott voltát. Gondolok itt arra, hogy egy képtárban nem csak az áldozatok portréinak, a koncentrációs táborok képeinek, és a munkafolyamatok képeinek kell szerepelnie, hanem akár a ennél megrázóbb képeknek is.  A későbbi néző  számára már egy még részletesebb és mélyre menőbb reprezentációra van szükség, azért, hogy a későbbi néző és tudjon róla véleményt, műemléket, írást, filmet alkotni, és eközben a holokauszt esemény ne veszítse el valóságát, ne alakuljon át. Ezért gondolom, hogy szükség van egy olyan felületre, amit mindenki korlátlanul el tud érni, és amely megőrzi a holokausztról készült képeket együttesen az emberek véleményével, történeteivel. Ez segíthet abban, hogy a nézők ne csak individuális nézők maradjanak, akik válogathatnak melyik reprezentációs formát választják, hanem ők maguk is alkothassanak és hozzá adhassanak a fényképekhez vagy témákhoz. Ezzel a néző-alkotók is jobban azonosulni tudnának a történtekkel, magukénak és közelebbinek érezhetnék. Ezt gyakorlatban úgy lehet elképzelni, hogy egy több menpontból álló oldalon a felhasználók saját nevükkel és jelszavukkal be tudnának lépni (e nélkül is elérhető az oldal, de akkor nem alakítható, csak megtekinthető). Az oldal összegyűjtené a legfontosabb és híressé vált képek mellett a kevesebb viszhangot kapott képeket is. A képek azonban rendelkeznének különböző funkciókkal. Például egy felhasználó kiválaszthatná a számára sokat mondó képeket ezeket történetté sorba állíthatná majd erről diskurzust indíhatna, vagy emelett a felületen leírhatná saját történetét, ha például volt a családjában túlélő, hogyan hallott a történtekről, mi történt az ő rokonával. Ennek az lenne a lényege, a felhasználók egymás között rengeteg különféle történetet és látásmódot ismerhetnének meg és oszthatnának meg egymással.  Azzal, hogy egymás véleményét és látószögét megismernék, talán bátrabban beszélnének róla, illetve másként is elgondolkodnának a holokausztról, nem csak a saját nézetükből.

Több oldalt is megnéztem, amelyek képeket gyűjtöttek össze: http://www.jewishpartisans.org, http://history1900s.about.com/od/holocaust/tp/holocaustpictures.htm, http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/Holocaust/Jewspictoc.html. Ezek az oldalak helyszínenként, országonként mappába gyűjtve tartalmazzák a témához kapcsolódó képeket. Azonban a képek áttekintése közben úgy éreztem, ugyan nagyon fontos pillanatokat és helyszíneket ábrázolnak ezek a képek,  a lényeg,  amitől is a holokauszt egy borzalmas esemény, ki van hagyva. Hiányzik a történet elbeszélése, ami miatt a következő generáció számára kevésbé lesz érthető és befogadható a holokauszt. Hirsch Kivetített emlékezet írásában beszél Novak A múltbeli életek c. munkájáról. Novak saját gyermekkori képéhez szerkezti egy kivégzett kisfiú képét illetve hasonlóan formázza meg édeasanyja képét egy kivégzett édasanya képével.  Ezzel olyan párhuzamot von, amely összekapcsolja a múltat és a jelent, és felhívja a figyelmet arra, hogy míg az egyik kislány boldogon él, a másik gyermeket egy koncentrációs táborban kivégezték. Ezzel a fiú halálának egy olyan valóságot ad, amellyel a néző is azonosulni tud. A gyermek helyébe tudja képzelni magát vagy gyermekét mind a két fényképen, azonban tudjuk, hogy az egyik gyermek már nem él, aki ugyanúgy lehetett volna gyermekünk is.  Tehát az egyik kép olyan módon egészíti ki a másikat, hogy az történetté alakul. Az ilyen módszerek serkentik a nézőt a gondolkodásra és megértésre. Hirsch az utóemlékezet fogalmát használva leírja, hogy azért van szükség a másod-, harmadgenerációs emlékművekre (mint Novak képe is), mert ezek a korábbi elsőgenerációs emlékeket, magát a holokausztot a jelenbe tudják emelni, az adott világba, az adott társadalomba helyezik. Ez azért nagyon fontos, mert ahogy múlik az idő az emberek, a társadalom is változik. Ezzel összefüggésben a gondolkodás is, a diskurzus felületei és jellege is. Példaként említve a következő generáció számára már nem lesznek nagymamák, nagypapák, túlélők akik személyesen meséljenek erről, újabb dokumentumfilm nem fog tudni készülni a túlélőket megszólaltatva. Azzal, hogy ezek az „eszközök”, felületek eltűnnek újabbakat kell létrehozni. Hirsch szövegében kitér arra is, hogy Anna Frank története, mint azonosulási felület, azért is vált ennyire hatalmassá, mert a történet mellé párosult egy arc. Egyértelmű, hogy az embereknek a megértéshez és az emlékezethez szükségük van egy kapcsolódási pontra. Nem elég az, hogy tanulnak róla. A feltartott kezű kisfiú is azért vált híressé, mert azzal, hogy egy kisfiún keresztül ábrázolják a borzalmat, az még hatalmasabbá válik azáltal, hogy egy gyermeket nem lehet bűnösnek tekinteni, nem érdemelheti a halált. Számomra furcsa, hogy ezzel a képpel szemben sosem kapott nagyobb kitüntetést egy olyan kép, amin például egy koszos, vékony, dolgozó kisfiú szerepel. Ez egy méginkább valóságosabb képet mutat a történtekről. Ezért, mindenképp szükségesnek tartom, hogy egy online közösségi képtárba nem csak a megszokott, mindennapi életet bemutató képek legyenek felrakva, hanem például egy ilyen kisfiút, nőt vagy férfit ábrázoló kép. A képek mellett eléhetőek lennének  azok az esztétikai reprezentációk amik képeken keresztül, képek összeállításával állítanak emléket. 

Azzal, hogy ezekhez a képekhez a nézők hozzá szólnának az is jól látszódna, hogy az adott időszakban az emberek hogyan gondolkodnak a történtekről, mi ragadja meg a figyelmüket, melyik kép mit mond el számukra. Ha valaki például írt egy verset az egyik kép  kapcsán, azt a kép alatt közzé tehetné, vagy több képet összefogva írhatna azokról. Találtam egy oldalt, ami a holokauszt képi megjelenítésének 20 fontossá vált képét gyűjti össze. http://popchassid.com/photos-holocaust-narrative/. Itt is meg kell jegyeznem, hogy többségben vannak a pozitív képek. Egyik kedvenvem az unokáját kézben tartó nagymama, aki a holokauszt túlélője. Ezek a jellegű képek szintén nagyon fontosak. Ahhoz, hogy túl tudjunk valamennyire lépni, és el tudjuk fogadni ami történt látnunk kell azt is, a túlélők ezt hogy tudták megvalósítani. Azonban ezek a jellegű képek nem reprezentálják a holokausztban elhunytak szenvedését, és a zsidók elleni kegyetlenséget. Ez pedig az a legfontosabb pontja a holokausztnak amit a legnehezebb lesz átadni a későbbi befogadóknak. Ez a nehézség pedig az időben való előrehaladásban csak nőni fog. Ezért tartom fontosnak a nehézségeket és szenvedést ábrázoló képek hangsúlyosabbá tételét. Terveim közt szerepelt különböző jellegű képek összegyűjtése, és akartam csinálni egy kisebb felmérést, melyben egy kisebb létszámú csoportot kérdeztem volna meg, hogy melyik kép „tetszik” számukra és miért, illetve mit mond el számukra a holokausztról. Ez érdekes lehetett volna a Hirsch által felvetett szempontból, miszerint melyik képek és miért válnak híresebbé. Kiváncsi lettem volna, hogy ma a korombeli fiatalokban milyen benyomás alakul ki a holokauszttal kapcsolatos informáltságuk és a képek kapcsán. Kezdetnek a projek tervként szereplő oldalon ezt a húsz képet és egy másik húszat állítanék szembe. A másik képcsoportba azonban azokat a képeket gyűjteném össze, amelyek a koncentrációs táborban megélt szenvedést, a kűzdelmeket, a kegyetlenséget ábrázolják. Az oldalon az emberek elmondhatnák mind a két képcsoport kapcsán mi a vélemyük, benyomásuk, melyik képcsoportot, azon belül melyik képet preferelják holokausztemlékezet szempontból.

Az oldal egy nagyon kezdetleges ötlet. Gyakorlatban derülne ki igazán, hogyan működhetne, mit eredményezne és hogy egyáltalán volna e rá igény. Szerintem egy online közösségen keresztül a fényképek által azonban kialakítható lenne egy folyamatos diskurzus, amin keresztül az emberek nem csak a holokausztról tudnának információt gyűjteni, hanem véleményüket megoszthatnák egymással,  új nézőpontokat ismerhetnének meg és ötleteiket megmutathatnák. Nem mindenki számára érhető el egy holokauszttal kapcsolatos kurzus, ezért ez egy használható felület lenne ahhoz, hogy többen tudjanak résztvenni az ezzel foglalkozó diskurzusban és a holokauszt és annak emlékezetének megismerésében.

projektgazda: Vándor Anett

„Az emlékhelyek a ritualizálják az emlékezetet, és a vég realitását jelölik…”
(James E. Young)

A múltunkra való emlékezés minden kultúrában és vallásban egyaránt fontos. Nem szabad elfelejteni a történteket, mert egyrészt abból tanulunk, másrészt a múltunk meghatároz minket.  Ha tényleg létezik az a közösségi emlékezet, amit Hirsch említ a Kivetített emlékezet című munkájában, akkor a történelmi események, ezek között a holocaust, nemcsak az érintettekre vonatkozik, hanem mindenkire. A holocaustot megélőket és az őket követő generációk összes tagjára, mert a II. világháború alatt történtek rányomták a bélyegét a következő nemzedékekre akár zsidókról beszélünk, akár nem. 

Nem szabad elfelejteni azt az embertelenséget, azt, amivé ott váltak emberek, azt az emberi brutalitást, ami ott történt. Emberek haltak meg vallásuk, bőrszínűk, szexuális, politikai beállítottságuk vagy fogyatékosságuk miatt, ami elfogadhatatlan. Évről-évre egyre távolabb kerülünk tőle, de nem szabad, hogy akár egy percre is elfelejtenünk ezeket a borzalmakat, mert nem ismétlődhet meg még egyszer. Jelenleg is probléma a kirekesztés vallási, nemi vagy akár etnikai okokból. A projektem is az emlékezet fenntartására épül. A lényege az, hogy megemlékezzünk az elhurcoltakról és elhunytakról. Nem szabad elfelejteni, de a jelenlegi társadalmi problémákra is kívánok reflektálni az emlékművel. Ha személyesen nem is tudunk bocsánatot kérni bűneinkért, akkor fontos, hogy ezt legalább egy emlékművön keresztül ezt megtehessük és emlékeztessünk mindenkit arra, hogy hány ember halt meg ártatlanul és indokolatlanul, hány embert hurcoltak el és kínoztak meg.   Azzal, hogy létrehozunk egy emlékművet, létrehozunk egy diskurzust az emlékezetről.

Vajon milyen létjogosultsága van egy holocaust emlékműnek?

Young Az emlékezet szövete című munkájában elemez köztéri installációkat. Minden nemzet emlékhelye kicsit olyan, mint maga a nemzet. A saját diskurzusukban építik meg ezt a helyet, tükrözi a közösségi múltat és jelent. Állítása szerint a holokauszt-emlékművek okai olyannyira különbözőek, mint az adott helyek és minden nemzetnek megvan a megemlékezésre a hagyományos intézménye, pont emiatt keverik a nemzeti és zsidó alakokat, a politikai és vallási képzeletet. Egy olyan hely, ahol a halottaknak adjuk meg a tisztességet.

Van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című művében 3 művészt mutat be, akik különbözőképpen emlékeznek meg a holocaustról.  Ezek a művek azt a kérdést vetik fel, hogy a játéknak milyen szerepe van a holocaust reprezentációjában. Előttük tabu volt a holocaust játékban való ábrázolása. Egyáltalán van-e helye a holocaust játékban való ábrázolása? Ez az irodalom azért kapcsolódik a témámhoz, mert egy olyan emlékművet szeretnék, ami körbejárható, használható. Itt is kérdéses, hogy helyes-e, hogy egy ilyen emlékműnek használati funkciót adunk. Vajon szabad ilyet, tehetjük fel a kérdést. Egy ilyen súlyú emlékműnek, ami a holocausttal és ezzel együtt a kirekesztés egy durva formájával foglalkozik, az megengedheti-e ezt magának? Ha körülnézünk az ilyen emlékművek között, többször találkozunk olyannal, ami használati funkciót is rejt magában és nem csak megemlékezik a holocaustról. Most csak 3 példát hoznék abból a sokból, amivel találkozhatunk.  

Ezeket az emlékműveket a teljesség igénye nélkül hoztam, mivel lehetetlen lenne mindet pontról pontra végignézni. Személyes okokból hoztam ezeket, a berlinit pedig szándékosan hagytam ki, mert mindenki ismeri, és mert olyan műveket szerettem volna bemutatni, amik kevésbé ismertek, de mégis megfelelnek azoknak a kritériumoknak, amiket a saját emlékművemmel szemben állítottam fel, vagy hasonlóak hozzá, hogy könnyebb legyen elképzelni azt, ami bennem megfogalmazódott az ideális emlékmű címén. Mindegyikben van valami, amit bele tudok építeni a saját emlékművembe, ezért ez a három.

Libeskind – Ohio State Holocaust Memorial

Daniel Libeskindet választották ki 2013 májusában két másik művésszel azért, hogy újratervezzék az Ohio-i Holokauszt emlékművet. A 18 láb magas emlékmű rozsdamentes acélból fog készülni, közepén egy Dávid-csillaggal. Az emlékműhöz egy 40 láb hosszú mészkősétány tartozik majd, amibe szavak lesznek vésve. Ez a mű ugyan még nincs kész, de a fent leírtakból láthatjuk, hogy valamilyen használati funkciót is rejt magában gigászi méretei mellett. Ennél a műnél merülhet fel az a kérdés, ami, majd a harmadiknál is, hogy megjelennek a szavak. Adorno a holokauszt irodalommal foglalkozó tanulmányában próbálja azt kutatni, hogy vajon van-e közös nyelve a holocaustnak, hogyan lehet róla beszélni úgy, hogy mindenki számára elfogadható és érthető legyen. Le lehet írni vajon egy regényben és itt inkább az a kérdés, meg lehet fogalmazni egy-egy szóban? Igen erős üzenete van már a méretével is, szükségesek a kőbe vésett szavak? Erre a kérdésre nem tudunk biztos választ adni, az elkészültéig, mivel nem tudjuk, hogy milyen feliratok fognak odakerülni.

Projekttervezetem középpontjában egyazon terület két időben közel álló és összekapcsolódó barbár eseménye áll. A következőben Kárpátaljáról lesz szó, pontosabban a térségben a náci lágerekbe, valamint a málenykij robotra való deportálásokról. Elképzelésem az, hogy egy riportsorozat készüljön az elhurcolt, majd hazatérő és mindmáig élő személyekkel, illetve az utódgenerációval.

A projekt tartalmi és formai szempontból, tehát egy riportsorozat lenne, amely egy éven keresztül folyamatosan jelenik meg, egy helyi hetilap hasábjain, ill. szélesebb körben is szeretném nyilvánosságra hozni, egy magyar országos hetilap hasábjain is megjelentetném a riportokat. Mint ahogyan azt már fentebb említettem a deportálásokból hazatért túlélők lennének a riportalanyok, három másik kategóriabeli (14 és 25 közötti fiatalok, 25 és 45 közöttiek, valamint 45 és 65 év közöttiek) riportalany mellett. A riportokat később összegyűjtve is kiadásra kerülnek.

Tehát minden héten négy interjú jelenne meg, egy túlélő és három utógenerációbeli riportalannyal. A riportalanyok kiválasztása sem véletlenszerűen zajlana. A terület magyarlakta településeiről kerülnének kiválasztásra a személyek, mindegyik helyszínről (falu, város) választanék négy főt a négy csoportnak megfelelően.

A riportsorozat és a riportkérdések egy sablonra épülnének, de ez a helyszínen a riportalany beállítottságától, érzelmeitől, lelki állapotától függően, természetesen változtatható. A következőkben pár kérdést ismertetek, melyeket feltétlen szeretnék feltenni a riportalanyoknak és remélhetőleg nem okoz számukra gondot (lelki) a megválaszolásuk.

A túlélők:

—    Mit jelent ön számára a holokauszt és a málenykij robot?

—    Ön honnan tért haza?

—    Hol és mennyi időt töltött fogságban, milyen körülmények uralkodtak?

—    A raboskodás ideje alatt érezte úgy, hogy innen nincs kiút, mi volt ami reményt adott továbbra is önnek?

—    Hogyan sikerült hazatérnie?

45 és 65 év közöttiek:

—    Milyen információkkal rendelkezik a kárpátaljai holokauszttal és a málenykij robottal kapcsolatban?

—    Felmenői között szenvedett valaki a rabságban és hazatért? Ha igen, akkor mit mesélt a szörnyű időszakról?

—    A településen kb. hány áldozata volt a deportálásoknak és milyen arányban tértek haza?

—    Kárpátalján mikor kerültek nyilvánosságra a korszak eseményei?

25 és 45 év közöttiek:

—    Milyen információkkal rendelkezik a holokauszt és a málenykij robottal kapcsolatban?

—    Felmenői között szenvedett valaki a rabságban és hazatért? Ha igen, akkor mit mesélt a szörnyű időszakról?

—    A deportálásokról és deportáltakról megemlékezést tartanak a településen, és milyen formában?

—    Környezetében jelen van a holokausztról való emlékezés és diskurzus?

14 és 25 év közöttiek:

—    A holokauszt és a málenykij robot eseményiről mit tudnál mondani?

—    Iskolában vagy otthon szerezted az adott korszakról való információkat?

—    Környezetedben mennyire él e két történelmi gaztett, és hogyan?

—    Felmenőid közül valaki volt fogságban? Erről ki mesélt neked?

—    Mennyire tartod fontosnak az eseményekre való emlékezést és miért?

Ezzel a riportsorozattal állítanék emléket a Kárpátaljáról elhurcolt személyeknek. Ez ugyan nem egy múzeum vagy köztéri installáció, melyhez el lehet látogatni, meg lehet nézni, körbe lehet járni stb. csupán kézbe lehet venni és elolvasásával emlékezni a szörnyűségekre. Azért választottam ezt a formát, mert bizonyos személyek reflexióin keresztül nyerhetünkbepillantást az adott traumatikus eseményekbe, ill. az utódgenerációk bevonásával aktualizáljuk is a történteket. Ugyan én vagyok a riporter, én teszem fel a kérdéseket, de a riportokat nem én vezetem, a riportalanyhoz alkalmazkodva intézem kérdéseimet, így ő válaszában arra tér ki, amire szeretne, ezzel formálja a holokausztról és a málenykij robot-ról alkotott képet. Tehát én csak a kitalálója és az elindítója lennék az egésznek, magát az emléket az emlékezést és annak milyenségét nem én alkotnám, hanem a választott személyek állítanák fel.

Projektgazda: Máté Krisztián

A fénykép valóság reprezentációs képességét illetően az egyik legmagasabb szinten áll minden médium közül. Mondhatjuk úgy is, hogy a kép „agresszív kommunikáció”. A fotók szemmel látható bizonyítékot szolgáltatnak, ezért szinte feltétel nélkül megbízunk bennük. Valamint az is egyértelmű, hogy a képről olyan információkat olvashatunk le, amik semmilyen más módon nem kerülhetnek a birtokunkba.A valóság azonban, amit közvetítenek, közel sem befolyásolhatatlan. A fényképész céljától, szemlélődési státuszától kezdve a kép végleges kontextusba helyezéséig számtalan különböző eszközzel manipulálhatók a fotóhoz kapcsolódó értéktársítások, amik nagyban befolyásolják a kép jelentését is. Ma már jól ismert technológiák állnak a rendelkezésünkre, hogy a kép tartalmát lényegében változtassuk meg, hozzátegyünk vagy eltüntessünk róla valamit. De vajon mi történik akkor, ha a kép fókuszában lévő központi szereplőt cseréljük ki?

A roma kisebbségről megjelent képek többségét nem cigányok készítik önmagukról, hanem fehér emberek. Legtöbbször nem a saját akaratukból, hanem valamilyen szociológiai vagy politikai cél eszközeként kerülnek a fotókra. Ezt a szituációt jellemezve használja Szuhay Péter az „áldozat” szót a fényképeken akaratuktól függetlenül szereplő romákra, mert így egy rajtuk kívül álló világ rájuk kényszerített törekvésének lesznek alanyai.

Márpedig a többség által készített kisebbségreprezentáció mindig alapvetően vonzza a negatív értéktartalmakat, a többségben kialakult értéktudat magában hordozza a kisebbséggel kapcsolatos alsórendűséget, abnormalitást, devianciát. Nekik pedig sem beleszólásuk, sem változtatási képességük nincs a rájuk irányuló ferde képet illetően. Csepeli György szociálpszichológus szerint a kétes igazságértékű kép a kisebbségről sokkal inkább a magát mindig másokhoz mérő többséghez köthető. Arra szolgál, hogy saját életük bukásait kevésbé lássák súlyosnak egy problémákkal teli népcsoporthoz képest, akikre így könnyen ráakasztanak negatívabbnál negatívabb jelzőket. Egy pozitív identitási körrel van beljebb a többségi társadalom az által, hogy a roma kisebbség reprezentációja rossz képet mutat. A képet alkotók sorsa kevésbé tűnik tragikusnak a romák sorsa tükrében.

Tetten érhető a jelen is az archív képanyagok között, már csak az által is, hogy a fényképek egy állandó megfagyott pillanatot, vagyis örök jelent közvetítenek az idők végezetéig. Habár a nézés aktusa által a fotón ábrázoltakra emlékezünk, akaratlanul is kivetítjük a képen látottakat az általunk ismert kisebbségi emberekre. Ez a folyamat, a reménytelenséget sugárzó szociofotók esetében nem éppen kedvező végkimenetelű. Az 1900-as évek szociofotóinak roma szereplőit szemlélve tehát nem a velük kapcsolatos saját emlékeket, hanem a tudatalattink által kiegészített élményeket elevenítünk föl. Ezt nevezi Bán Zsófia „projected memory”-nak.

A projektemben azt vizsgálnám, hogy a képek nézésekor milyen szemlélői attitűd alakul ki a befogadóban. A tesztet úgy differenciálnám, hogy létrehoznám a dolgozathoz csatolt cigányokról készült szociofotók lehető legpontosabb reprodukcióját azzal a különbséggel, hogy a képen szereplő roma embereket fehérekre cserélném. Az új kép elrendezését, technikai minőségét, valamint a szereplők testfelépítését, ruházatát az eredeti pontos másaként képzelem el.

Ezek után a tesztalanyok egy vegyes képhalmazt kapnának a romákról és a magyarokról készült képekből vegyesen, de mindenképpen úgy, hogy egy képből vagy csak az eredetit vagy csak a reprodukciót láthassák. Feladatuk az lenne, hogy címet adjanak a képeknek. Így leszűrhető lenne, hogy mely képek láttán jön létre a „heteropatikus emlékezés”. Ez azt jelenti, hogy valaki a saját kulturális normáin túl is képes azonosulni a képen látott személlyel/személyekkel. Ez a folyamat még drasztikusabb, ha egy kulturálisan alábecsült népcsoport szenvedéseit kell a magukénak érezniük. [1]

A tesztalanyok által adott címekben megvizsgálnám, hányszor szerepel a „roma” vagy a „cigány” szó, valamint azt, hogy ez mutat-e radikális kiemelkedést egy bizonyos kép esetében. Ezen kívül a cím általános hangulatát, pozitív vagy negatív értéktartalmát hasonlítanám össze képpáronként. Ebből látható lenne, hogy mennyire adnak a kérdezettek rasszista jellegű címeket, vagy mennyiben szemlélik a szegénységet általános, minden népcsoportra kiterjedő osztályproblémaként.

Választásom azért esett erre a módszerre, mert az emberek identitása relatív módon konstruálódik, azaz valamivel való összefüggésükben, relációjukban, ellentétpárok kialakításával kapnak pontos jelentést. A két kép (eredeti és rekonstruált) közötti egyetlen különbség (elméletben) tehát a képen szereplő ember bőrszíne. Ebben az esetben még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a képi környezetből vagy a viselt holmikból következtet majd valaki az adott ember származására, mégis úgy vélem, így különíthető el leginkább a heteropatikus attitűd a kevésbé empatikus emlékezőktől.

Projektgazda: Nyerges Dóra