9/11 emlékművei
Augmentált valóság installációnk a 2001. szeptember 11-i, az Egyesült Államok ellen irányuló terrortámadásokra reflektál. Viszonylag friss eseményről beszélünk, amelyről történő dialógus folytatása kényes kérdés, s ahogyan más történelmi traumák esetében, ügyelni kell a témához történő szenzitív megközelítésre. Mégis, érdemes diskurzust indítani az események művészeti reprezentációjáról és arról, hogyan őrizhetjük meg az emberi összefogás azon emlékét, amelyet a történtek kiváltottak. Installációnk éppen erre fókuszál: bár kétségkívül nehéz ennek elkerülése, nem a borzalmak felidézése, a támadások újbóli átgondolása a célunk, hanem azon gondolatok előcsalogatása a befogadóból, amelyek az összetartásból, a közösségi erőből, a fájdalomból, ám ugyanakkor a jövőbe vetett hitből táplálkozó reményből fakadnak. Mindezt példázza az is, hogy mostanra felépültek azok az emlékművek és emlékhelyek, amelyek felhúzásáról nem sokkal a támadások után döntöttek.
Mielőtt részletesen ismertetnénk projektünket, célszerű ezekről szót ejteni, valamint az ezeket megelőző és kiváltó eseményekről. Installációnk megtervezését megelőzően megvizsgáltuk azt is, milyen vitapontok alakultak ki arról, hogyan lehetne a leghitelesebben, a legérzékenyebb módon emléket állítani 9/11-nek. A következőben ismertetjük az augmentált valóság technológiáját és megvalósult példáit is, valamint a releváns, emlékezetkommunikációval foglalkozó művészetesztétikai megoldásokat, melyek inspirációként szolgáltak saját installációnk megálmodásához.
A 2001. szeptember 11-én történteknek emléket állítandó, megépítették a Pentagon Memorial emlékművet, valamint 2006-ra befejezték a 7 World Trade Center irodaépületét is. 2009-ben pedig átadták a 93-as járat emlékhelyét, mely a Flight National Memorial nevet viseli. A „One World Trade Center” átadását 2013-ra tervezték, amelynek csúcselemét éppen idén májusban helyezték fel az USA és egyben a nyugati félteke legmagasabb épületének tetejére (Peltz és Shaffrey 2013; Index 2013). Magassága 1776 láb, amely szimbolikus utalás az amerikai függetlenség elnyerésének évére.
A „One World Trade Center” építése nehezen indult. Nagyon sok tervpályázatot hirdettek meg és sok áttervezésen kellett átesnie a toronynak, mire elnyerte végleges formáját. Nem arról szóltak a viták, építsenek-e új tornyot, hanem arról, hogy az milyen formát öltsön. „Megvétózták a torony tetejére tervezett spirális acélszerkezetet, szélturbinákat és függőkerteket, megerősítették az alapzatát, rozsdamentes acélból és robbanásnak ellenálló üvegből készült a lábazat. Időközben az épület neve is megváltozott.” (Elekes 2012). Eleinte Szabadságtoronynak szerették volna elnevezni az épületet, de a kikötői hatóság úgy gondolta, hogy az emberek könnyebben tudnának azonosulni a „One World Trade Center” elnevezéssel.
Negatív hangvételű cikket szinte lehetetlen találni az új épületről, a legtöbb embernek elnyerte a tetszését az új torony: „Sokkal jobb ezt látni, mint az ikertornyok helyén tátongó ürességet.”- nyilatkozta az egyik hozzászóló és van olyan is, aki szerint már sokkal hamarabb meg kellett volna tenni ezt a lépést. [A kommentek itt olvashatók: Snyder, Steven James (2013): Behold: New York’s Glorious New Skyline, 4,259 Days in the Making. Time Newsfeed. New York: Time Inc. (URL: http://newsfeed.time.com/2013/05/10/behold-new-yorks-glorious-new-skyline-4259-days-in-the-making/) (letöltés: 2013.05.29.)]
Azonban akadtak olyanok is, akik inkább nemtetszésüket fejezték ki, illetve az egyik kommentelő egy kevés morbid humort is megengedett magának, megjegyezve, hogy reméli, „repülőgép biztosra” építették a tornyot. Sokan gratuláltak New York városának a lélegzetelállító szépségű toronyért, bár volt, aki megemlítette, hogy a régi tornyok szebbek voltak. Akadt olyan is, aki az ikertornyok pontos mását építette volna fel és olyan, aki szerint nagyon jó, hogy ilyen hatalmas épületet emeltek a lerombolt tornyok helyére, mert így soha senki nem fog megfeledkezni azokról, akik ott vesztették életüket.
Az augmentált valóság
A fogalmat Ronald Azuma 1997-ben használta először „A Survey of Augmented Reality” című művében. A valóság kiterjesztéséről van szó, digitális szoftverek segítségével feljavított valóságról. Számos megjelenési formáját ismerjük, ám mindegyiket összeköti a tulajdonság, hogy „a tárgyi világ kontextusába a virtuális tárgyak valós időben épülnek be”, írja Szűts: „… a tárgyi világról szóló információk interaktívak lesznek és digitalizálódnak, ilyen módon tárolhatóvá és könnyebben hozzáférhetővé válnak, miközben a való világra információs rétegként rakódnak. Az augmentált valóság tehát eszközfüggő, technikailag determinált és konvergens…” (Szűts 2011)
A média intenzív felhasználója ennek a technológiának, az augmentált valóság alkalmazásokkal juttatják plusz tartalomhoz a felhasználót. Külföldön legalábbis már számos példát láthattunk arra, hogy a print média is felfigyelt az augmented reality (AR) eszközökre: az okostelefonokra letöltött alkalmazás segítségével egy új interaktív élményt lehet adni a már meglévő print tartalomhoz. Az AR nemcsak szórakozást, interaktivitást adhat hozzá a print kiadványokhoz, de az újságírók lehetőségei is kibővülnek egy-egy történet elmesélésekor. A print határait túllépve, egy újságíró sokkal többet átadhat egy történetből az olvasónak, annak új szegmenseit is elé tárva.
Az augmentált valóságélmény ezekben az esetekben azért különleges, mert összeköti a printet és egy másik valóságot, ami többlettartalmat ad az előbbinek. Egészen más, mint egy online verziója a lapnak, mert a lap hagyományos formája megőrződik papír alapon is. Ezzel a technológiával élt már 2009-ben az Esquire magazin, ahol a számítógép webkamerája segítségével történt meg a valóságkiterjesztés; 2010-ben pedig a Süddeutsche Zeitung adta ki AR lapszámát, melynek kiterjesztett tartalmait okostelefonra letöltött speciális alkalmazással lehetett megtekinteni (Cameron 2010). Magyarországon a National Geographic volt az első print médium, amely használta a technológiát: 2011-ben a magyar kiadás századik számának megjelenését ünnepelték így (Kreatív Online 2011).
Projektünk ötletét azonban egy ezeknél is különlegesebb augmentált valóság installáció adta, amely lényegében egy kiterjesztett valóságélményt adó homokozó. A UC Davis W.M. Keck Center for Active Visualization in the Earth Sciences építette a célból, hogy az így készült homokozókat tudományos múzeumokban állítsák ki és végső soron a nem formális tudományos oktatást szolgálják (Kreylos 2013). A homokozót Kinect 3D kamerával és egy projektorral szerelték fel, amely valós időben vetít színes, kontúrvonalakkal ellátott topografikus térképet a homokos felületre; továbbá a technika segítségével virtuális vízfolyam is utat kap rajta, szimuláció formájában. A kinetikus megjelenítéssel láthatóak a homokkal történő interakciók, a fizika szabályainak megfelelően. A homokozó működését bemutató videóban látható, ahogyan néhány mozdulattal megváltozik a víz folyása, dombok és medrek emelkednek, sőt lávatömeg születik saját szemünk láttára.
Nem nehéz elképzelni, hogy egy ilyen homokozó milyen mértékben forradalmasíthatná akár az egyszerű általános iskolai, gimnáziumi földrajz órákat4. Eltérő, a korábban megszokottól teljesen különböző értelmezési keretet hoz be, azaz megváltozik a befogadó hozzáállása az adott tárgyhoz és a tematikához, amelyet képvisel. Ennél fogva igaz az is, hogy egy hasonló „építmény” gyerekhez és felnőtthöz egyaránt szólhat, és más kontextusba helyezve is képes lehet egy új narratíva elindítására. Legyen ez most egy művészetesztétikai közeg.
A projektterv
Egy olyan volumenű nemzeti trauma, mint a World Trade Center elleni terrortámadás - annak ellenére, hogy alig több mint egy évtizeddel ezelőtt sújtotta az Amerikai Egyesült Államok és a teljes nyugati világ történelmét - hosszú távon megkívánja majd, hogy nevelő jelleggel bekerüljön az oktatásba, ezáltal fenntartva a katasztrófa emlékét a modern társadalmak kollektív emlékezetében. A terrortámadás után romantikus megközelítésben temérdek dokumentum- és játékfilm készült, melyek többnyire a legérzékenyebb oldaláról igyekeztek megfogni a témát, túlzó részletességgel bemutatva az emberek szenvedését és a tornyok összeomlásának pillanatát, felszakítva ezzel a nemzet friss sebeit.
Ahogyan a Holokauszt története több mint fél évszázadon át fennmaradt a kultúrában, a New York-i eseményeknek is fenn kell maradniuk a következő generációk kollektív emlékezetében. A jövőben is valószínűleg több irodalmi és vizuális mű fog születni minden korosztály számára a szeptember tizenegyedikei eseményekről, ahogy Art Spiegelman a Maus című képregény után már a World Trade Centeres eseményeket is rajzba öntötte A tornyok helyének árnyékában című munkájában. Spiegelman nem az „agyonmedializált” momentumokra épít, hanem a fizikai jelenlét és a médiából való értesülés között húzza meg a határvonalat5. A fizikai jelenlét és az egyéni emlékezet a jövő generációinak esetében már nem fog megvalósulni, marad az, amit a történelemkönyvek, az irodalmi művek, filmek és fotók hagynak majd hátra.
A puszta adatok és élménybeszámolók mellett azonban szükség van arra, hogy a befogadók egy elgondolkodtató, játékos, interaktivitásra ösztönző installáció révén bele tudjanak helyezkedni a történelmi eseményekbe. Ernst van Alpen szerint „a játékok a gyerekek gondtalanságát jelzik, szemben a felnőttek komolyságával”, történelmi trauma rekonstruálása esetén három kulturális tevékenységet foglalnak magukban; a tanítást, az emlékezést és a művészetet.6 Mégis mindenféle művészet és oktatás a World Trade Centerrel kapcsolatosan – akárcsak a Holokauszt esetében – problematikus lehet, ugyanis „az ember nem képes uralni azt, amit megtanul”.7 Mindezt figyelembe véve a megfelelő oktatást a történelmi trauma korrekt kezelésével, a tények hitelességével és az eseményekhez leghívebb ábrázolásával lehet sikeressé tenni. Fontos szerepet játszik ezen kívül az identifikáció, az elkövetővel és az áldozatokkal való azonosulás.
Amint arról a bevezetésben írtunk, érzékeny és finom kéz kell a 9/11 tematika feldolgozásához is. Egy, az eseményeknek emléket állító installáció esetében nehéz előbb nem a terrortámadásokra, hanem az azt követő humánus pillanatokra gondolni. Ám projektünk éppen ezt igyekszik megkísérelni: nem a terrorra, hanem az emberségre fókuszálni. A látogatók számára az esetleges személyes vagy családi traumák és sebek feltépését elkerülni igyekezvén a kreativitást állítjuk a középpontba, vagyis azt a szabadságot adnánk meg, hogy mindenki saját képzelőerejét, ízlését, véleményét, vagy akár mérnöki ambícióit kipróbálva és kamatoztatva fejezhesse ki a katasztrófával kapcsolatos érzelmeit. Az ilyenkor „szokásos” rajz, lego vagy építőkocka helyett valami korszerűbbet szerettünk volna, ami elképzelhetőbbé, megfoghatóbbá teszi ezt a „játékot”. Ezért szeretnénk helyet adni egy merész, új technológiának, a már tárgyalt augmentált valóságnak, nem csak, mert egy aktuális trendről van szó, amely megragadja az emberek figyelmét, hanem mert lehetőséget ad arra, hogy a művész mellett a befogadónak is szabad értelmezési keretet teremtsen.
Nem egy komplett kiállítást, nem egy monstrum alkotást, nem egy rendezvényt és nem is egy tömegekre építkező művet találtunk ki, hanem egyetlen installációt, melyhez a már bemutatott augmentált valóság homokozó adta az ötletet. Annak példájára képzeltünk el egy hasonló „játékteret”, amelyben a befogadó maga dönthet arról, milyen emlékművet állítana 9/11-nek, azon belül is az ikertornyok epizódjának. Mivel tudományos kutatásokat nem végezhettünk, csupán elméleti síkon mozgunk, saját projektünkben is elfogadjuk a homok használatát, valamint a kinetikus kivetítést, amelyek segítségével több út áll a kísérletező előtt: a fizikai és a virtuális sík valós idejű megjelenését használhatja akár a „semmi”, akár a „saját emlékmű/emlékhely” teremtésére is.
Ha az illető úgy érzi, 9/11 után „nem illik”, „nem szabad” vagy „nem lehet” megfelelő emlékhelyet létrehozni, úgy nem kell lapátot ragadnia. Ez az ő esztétikai megoldása. Maradhat ott a sík, vagy itt-ott dimbes-dombos homok, amely „örök emlékéül” szolgál annak, mire lehet képes az ember (legyen szó rombolásról vagy újjáépítésről). Tegyük hozzá, hogy az „örök emlék” természetesen mégsem örökre szól, maximum az alkotója fejében, hiszen az installáció által használt technológia sajátosságaiból fakadóan az mindig képlékeny. A homok és formálhatósága, valamint az augmentált valóság által teremtett sík mulandósága szimbóluma annak, ahogyan a művész/befogadó közelíthet a témához.
Amennyiben viszont másképp alkotni vágyó áll a homokozó mellett, több opció is adott számára: megpróbálhatja rekonstruálni az ikertornyokat akár eredeti formájukban, akár saját művészi megközelítésében; vagy akár megálmodhat egy teljesen sajátságos emlékművet is: legyen az szobor, plakett, emlékpark, bármi, amelyben a múlt e darabját keretbe tudja foglalni, vagy éppen szabadon engedni.
Bárhogyan is döntsön a befogadó, bizonyos értelemben felelősség nyomja a vállát, alkotói kezeit: a súlya annak, hogy megteremtse a történelmi eseményről saját, egyéni emlékezetét és kicsit részesévé váljon a kollektívnek is. Ám reményeink szerint ez nem olyan teher, amely eltántorítaná az installációval kísérletezőt egyrészt a technológia már említett formálhatósága okán, másrészt pedig, mert hisszük, hogy egy ilyen traumára történő emlékezés során a pozitív előjelű gondolatok is helyet kaphatnak sőt, helyet kell kapniuk. Ez az installáció nem az elmúlást, hanem az újjáépítést, az újrateremtést ünnepli. Az élet szimbóluma, a bukásé és felemelkedésé: ez a „Főnix – projekt”.
Projektgazdák: Gönczi Petra, Janik Regina, Paveszka Zita
