A fénykép valóság reprezentációs képességét illetően az egyik legmagasabb szinten áll minden médium közül. Mondhatjuk úgy is, hogy a kép „agresszív kommunikáció”. A fotók szemmel látható bizonyítékot szolgáltatnak, ezért szinte feltétel nélkül megbízunk bennük. Valamint az is egyértelmű, hogy a képről olyan információkat olvashatunk le, amik semmilyen más módon nem kerülhetnek a birtokunkba.A valóság azonban, amit közvetítenek, közel sem befolyásolhatatlan. A fényképész céljától, szemlélődési státuszától kezdve a kép végleges kontextusba helyezéséig számtalan különböző eszközzel manipulálhatók a fotóhoz kapcsolódó értéktársítások, amik nagyban befolyásolják a kép jelentését is. Ma már jól ismert technológiák állnak a rendelkezésünkre, hogy a kép tartalmát lényegében változtassuk meg, hozzátegyünk vagy eltüntessünk róla valamit. De vajon mi történik akkor, ha a kép fókuszában lévő központi szereplőt cseréljük ki?
A roma kisebbségről megjelent képek többségét nem cigányok készítik önmagukról, hanem fehér emberek. Legtöbbször nem a saját akaratukból, hanem valamilyen szociológiai vagy politikai cél eszközeként kerülnek a fotókra. Ezt a szituációt jellemezve használja Szuhay Péter az „áldozat” szót a fényképeken akaratuktól függetlenül szereplő romákra, mert így egy rajtuk kívül álló világ rájuk kényszerített törekvésének lesznek alanyai.
Márpedig a többség által készített kisebbségreprezentáció mindig alapvetően vonzza a negatív értéktartalmakat, a többségben kialakult értéktudat magában hordozza a kisebbséggel kapcsolatos alsórendűséget, abnormalitást, devianciát. Nekik pedig sem beleszólásuk, sem változtatási képességük nincs a rájuk irányuló ferde képet illetően. Csepeli György szociálpszichológus szerint a kétes igazságértékű kép a kisebbségről sokkal inkább a magát mindig másokhoz mérő többséghez köthető. Arra szolgál, hogy saját életük bukásait kevésbé lássák súlyosnak egy problémákkal teli népcsoporthoz képest, akikre így könnyen ráakasztanak negatívabbnál negatívabb jelzőket. Egy pozitív identitási körrel van beljebb a többségi társadalom az által, hogy a roma kisebbség reprezentációja rossz képet mutat. A képet alkotók sorsa kevésbé tűnik tragikusnak a romák sorsa tükrében.
Tetten érhető a jelen is az archív képanyagok között, már csak az által is, hogy a fényképek egy állandó megfagyott pillanatot, vagyis örök jelent közvetítenek az idők végezetéig. Habár a nézés aktusa által a fotón ábrázoltakra emlékezünk, akaratlanul is kivetítjük a képen látottakat az általunk ismert kisebbségi emberekre. Ez a folyamat, a reménytelenséget sugárzó szociofotók esetében nem éppen kedvező végkimenetelű. Az 1900-as évek szociofotóinak roma szereplőit szemlélve tehát nem a velük kapcsolatos saját emlékeket, hanem a tudatalattink által kiegészített élményeket elevenítünk föl. Ezt nevezi Bán Zsófia „projected memory”-nak.
A projektemben azt vizsgálnám, hogy a képek nézésekor milyen szemlélői attitűd alakul ki a befogadóban. A tesztet úgy differenciálnám, hogy létrehoznám a dolgozathoz csatolt cigányokról készült szociofotók lehető legpontosabb reprodukcióját azzal a különbséggel, hogy a képen szereplő roma embereket fehérekre cserélném. Az új kép elrendezését, technikai minőségét, valamint a szereplők testfelépítését, ruházatát az eredeti pontos másaként képzelem el.
Ezek után a tesztalanyok egy vegyes képhalmazt kapnának a romákról és a magyarokról készült képekből vegyesen, de mindenképpen úgy, hogy egy képből vagy csak az eredetit vagy csak a reprodukciót láthassák. Feladatuk az lenne, hogy címet adjanak a képeknek. Így leszűrhető lenne, hogy mely képek láttán jön létre a „heteropatikus emlékezés”. Ez azt jelenti, hogy valaki a saját kulturális normáin túl is képes azonosulni a képen látott személlyel/személyekkel. Ez a folyamat még drasztikusabb, ha egy kulturálisan alábecsült népcsoport szenvedéseit kell a magukénak érezniük. [1]
A tesztalanyok által adott címekben megvizsgálnám, hányszor szerepel a „roma” vagy a „cigány” szó, valamint azt, hogy ez mutat-e radikális kiemelkedést egy bizonyos kép esetében. Ezen kívül a cím általános hangulatát, pozitív vagy negatív értéktartalmát hasonlítanám össze képpáronként. Ebből látható lenne, hogy mennyire adnak a kérdezettek rasszista jellegű címeket, vagy mennyiben szemlélik a szegénységet általános, minden népcsoportra kiterjedő osztályproblémaként.
Választásom azért esett erre a módszerre, mert az emberek identitása relatív módon konstruálódik, azaz valamivel való összefüggésükben, relációjukban, ellentétpárok kialakításával kapnak pontos jelentést. A két kép (eredeti és rekonstruált) közötti egyetlen különbség (elméletben) tehát a képen szereplő ember bőrszíne. Ebben az esetben még mindig fennáll a lehetősége annak, hogy a képi környezetből vagy a viselt holmikból következtet majd valaki az adott ember származására, mégis úgy vélem, így különíthető el leginkább a heteropatikus attitűd a kevésbé empatikus emlékezőktől.
Projektgazda: Nyerges Dóra
[1] Hirsch, Marianne: Kivetített emlékezet – holokauszt-fényképek a magán- és közösségi emlékezetben. - Enigma 2003/37-38. pp. 121
