Emlékezet és esztétika (projektblog)

Ez a blog azokat a projektterveket gyűjti össze, amelyek a holokauszt-reprezentációval foglalkozó órára készültek. 18 ötletgazda 14 (többnyire rövidített) terve, Kádár-kor, holokauszt, 9/11; fotókiállítás, emlékmű, drámapályázat, flashmob és egyebek.

Hogy mi a projektterv meg a projektblog?

Makett-installációk mint játékos holokauszt-reprezentációk

2013.08.01. 14:57 szucster

Projekttervemben a volt lágerek területén vagy a holokauszttal kapcsolatos más helyszíneken felállítandó „installáció” vázlatát készítem el. Főleg E. van  Alphen játékos holokauszt-reprezentációkról szóló szövegére támaszkodom, mivel tervem hasonló az ott említett alkotásokhoz. Az installáció két kartonból készült, szétszerelhető, életnagyságú makettfigura-csoportból állna, melyeknek az arcuk helyén egy lyuk van. A helyszínre látogatók beállhatnának mögéjük és akár fotókat is csináltathatnánk velük, ahhoz hasonlóan, ahogy pl. turisztikai helyszíneken felállított makettekkel szokás. Két makett-csoport közül lehetne választani: az egyik deportált zsidók csoportja (a még nem csontsovány, megkínzott zsidók lennének a minták, viszont kabátjukon jól látható lenne a sárga csillag), a másik pedig náci katonák csoportja. A makettek rajzoltak/festettek lennének (tehát nem valódi fényképek alapján készülnének), kicsit stilizáltak, nem beazonosíthatóak rajtuk konkrét személyek alkata vagy ruházata. Fekete-fehérben készülnének hasonlóan a holokauszt-korabeli fényképekhez.

Tervemmel az E. van Alphen-szövegben említett másodgenerációs játékos holokauszt-reprezentációk hullámához szeretnék közelíteni. Főképp Ram Katzir „kiegészíthető” kifestőkönyve kapcsolható hozzá, amennyiben az installáció-tervem is egy olyan „félkész” játék, ami nem működik a befogadó részvétele, aktivitása nélkül. A makettek mögé kell állni és saját arcukkal „életre kelteni”, „kiegészíteni” a nácikat vagy a zsidókat. A makettek célja az azonosulás kikényszerítése, a Kaja Silverman által említett heteropatikus identifikáció, amikor átmenetileg vagy részlegesen olyanná válunk, mint valaki más. Ez esetben a zsidók vagy a nácik helyzetébe helyezkedünk, de mindezt kissé eltávolítva, játékosan, ironikusan tesszük. Ugyanakkor ez a zavarbaejtő azonosulás (bármelyiket válasszuk is) nem kerül ki kontrollált kontextusából, mivel a maketteket a holokauszthoz kötődő helyszíneken állítanák ki, így kevésbé áll fenn az a veszély, hogy gúny/viccelődés tárgyai legyenek, mint pl. egy semleges (lásd: vidámpark, tengerpart) helyszínen. A makettek talán szembemennek T. W. Adorno Képtilalom c. művében állított kívánalommal, miszerint ne alkossuk újra a holokauszt képét (a makettek ezt teszik, bár nem konkrétan), viszont nem tematizálják a szenvedést (amennyiben nem a megkínzott és lesoványodott zsidókat ábrázolják). Az áldozatokat sem magasztalják fel, így nem teszik esztétikai gyönyörré az emberi szenvedést.[1] Ugyanakkor értelmezhetők egyfajta emlékállításként a traumának, mely jelenlétével nem enged feledni/megismétlődni. Adorno az Elkötelezettség c. munkájában említi, hogy egyrészt nem szabad, hogy a holokauszttal kapcsolatos művek „agitáljanak”, meg akarják győzni valamiről a befogadót, továbbá kívánatos, hogy maga a mű kis krízist/traumát okozzon a befogadóban, mely átélhetővé teszi számára a mások által megélt borzalmakat. Szándékaim szerint az installáció pontosan erre törekedne: egyfajta játékként fogható fel (ahogy van Alphen is állítja esszéjében: a játékok nem állítanak semmit, tehát nem akarnak meggyőzni), a befogadóra van bízva az értelmezés és a választás, hogy náci- vagy zsidó-szerepbe kíván-e helyezkedni. Viszont nem is csak egy emlékhely, ahová oda lehet járulni és gesztusként letudni a kötelességszerű emlékezést, hanem zavarbaejtő voltával „kis krízist” válthat ki a befogadóból, ami személyesebb átélést biztosít.

Általánosan a holokauszt-művészetnek funkciót tulajdonítunk; egyszerre művészi, oktató és emlékező jellegűként értelmezzük[2]. A játékos megjelenítés ezeket elmossa, megsértve a holokauszt-ábrázolás etikettjét (ahogy Sander Gilman nevezi) azaz, hogy mit nem ildomos ábrázolni[3]. Ezeket a megcsontosodott tilalmakat és intelmeket kívánom én is lazítani az installáció tervével. A makett mögé való beállással explicit módon azonosulásra szólít fel (tehát nemcsak egy elképzelt, hanem fizikailag megvalósult, cselekvő azonosulásról van szó- szó szerint magunkra ölthetjük valaki más szerepét), így nem kognitív, hanem affektív azonosulás történik, nem megértés, hanem megérintés[4]. Fotót is készíthetünk erről a szó szerinti „azonosulásról”: ez a bizonyítéka, hogy mi is ott voltunk, láthatóvá válunk zsidóként/náciként a táborban, így válik valósággá az elképzelt azonosulás. Van Alphen is említi a holokauszt-játékok kapcsán a homeopatikus kezelés hasonlatot, amikor kis dózisban adagoljuk a holokausztot, tehát nemcsak távolról szemléljük a traumát, hanem mi is involválódunk[5]. Belehelyezkedhetünk akár a náci-szerepbe is (beállhatunk a náci-makett mögé), mi is lehettünk volna elkövetők, tehát nekünk is van felelősségünk. Ugyanakkor megvalósulhat az installációban a Marianne Hirsch által említett utóemlékezet is, melyet ez esetben nem a közvetlenül, rokonság okán a holokauszt-túlélőkhöz kötődő másodgenerációra vonatkoztatok. Hirsch is megjegyzi, hogy az utóemlékezet lehet az emlékezet tere is, mely széles rétegeknek lehet hozzáférhető, válhat kulturális/közéleti emlékezéssé az azonosulás/kivetítés/belehelyezkedés útján[6]. A makettek mögé állással a szó szoros értelmében megvalósul ez a fajta utóemlékezet: adoptáljuk más valaki traumatikus emlékeit, emlékezünk mások szenvedésére. Létrejön az eltávolított „én is lehettem volna (itt állok az elkövető/áldozat makettje mögött), de mégsem én vagyok (ez csak egy makett/játék)” azonosulás érzése[7].

Az installáció másik aspektusa, hogy a bizonyos fokig jelen van benne a Michael Rothberg által az Adorno után c. tanulmányban elemzett posztmodern holokauszt-értelmezés. Rothberg szerint a fogyasztói társadalom megköveteli a holokauszt árucikk-státuszának elismerését[8]. Értelmezése szerint a holokauszt csak úgy integrálódhat igazán a köztudatba, ha populáris kultúra részévé is lesz, felhasználható történetté válik. Akik nem élték át személyesen a traumát, azoknak fogódzó kell annak elképzeléséhez, képek (megszegve az adornói képtilalmat) és szemléletes (akár játékos) ábrázolások, melyek átélhetővé/befogadhatóvá teszik a történteket. Installáció-tervem pontosan erre törekszik; távolról sem sorolható a magasművészet tartományába, kivitelezésében is inkább a populáris művészethez közelít (nem túl realista, kicsit stilizáltabb/”rajzfilmesebb” stílusban készülne), közérthető, árucikkszerű és (szerep)játékra buzdít. Nem az a célja, hogy távolról csodáljuk, analizáljuk, hanem birtokba vételre szólít fel az arc helyén lévő hiánnyal. Ezzel részévé válik a holokauszt kommercializálódásának, amiről Rothberg beszél, viszont egyben a paródiájaként is viselkedik: részt veszünk a játékban (esetleg le is fotóztatjuk magunkat a makettekkel), de ezzel el is távolítjuk magunktól, ironizálunk rajta azzal, hogy hasonlóan használjuk őket, mint pl. egy izomembert vagy bikinis lányt ábrázoló makettet a tengerparton. Az installáció felveti annak a fajta „emlékezet-turizmusnak” a kérdését is, ami kialakult a volt lágereknél. Zsidók és nem zsidók egyaránt elutaznak a koncentrációs táborok helyére, hogy így emlékezzenek a holokausztra vagy elégítsék ki kíváncsiságukat. Ez talán szintén tekinthető a kommercializálódás jelének. Bármennyire is más ennek az utazásnak a célja, mint pl. egy tengerparti nyaralásé, talán nem túlzás ezt is a turizmus egy válfajának nevezni. A makettek (talán sokaknak megbotránkoztató módon) kötik össze a holokausztot a turizmussal.

Fontos megjegyezni, hogy a makettek fekete-fehérben készülnének el, ezzel kifejeznék azt a módot, ahogy a holokauszthoz viszonyul az a generáció, amely nem élte át személyesen az eseményeket. Csak régi, megfakult, fekete-fehér fotókról van vizuális tapasztalatunk róla, mintha akkoriban nem is lettek volna színek a világban. Eltávolodott tőlünk, lassan belevész a múlt ködébe. Erre a feledésre, eltávolodásra is rá kíván mutatni az installáció, pontosan ezeket a megfakult, fekete-fehér emlékképeket kelthetjük újra életre a saját arcunkkal. Az is fontos elem, hogy maketteknek nincs arcuk, hiány van az arcuk helyén, mely szinte követeli, hogy kiegészítsük. Nincs értelmük a befogadó részvétele nélkül. Ebben a tekintetben kicsit hasonlóak Spiegelman rajzfilmszerű egérfiguráihoz, akiknek szigorú értelemben szintén nincs arcuk (illetve ugyanolyan sematikus arcuk van), mely szinte csábít a befogadói belehelyezkedésre. Scott McCloud is elemzi ezt a jelenséget A képregény felfedezése c. könyvében; minél sematikusabb egy rajzolt figura arca (a makettek is rajzoltak, nem felnagyított fényképek), annál könnyebben „ölti fel” magára, azonosul vele a befogadó, mivel nem hasonlít túlzottan egy konkrét személyre. A makettek esetében is a befogadónak kell „magára öltenie” az általában vett zsidó vagy az általában vett náci szerepét.

Végül számba veszem azokat a lehetséges befogadói problémákat, melyeket a tervezett installáció felvethet. Már említettem, hogy a makettek dekralált célja a használat és nem a passzív nézés. Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy merik-e majd használni őket a befogadók? Nem érzik-e majd blaszfémiának, hogy ilyen profán, szinte vicceskedő modorban jelenítik meg a holokausztot. Nem úgy fognak-e viszonyulni hozzájuk, mint egy múzeumban kiállított műalkotáshoz, melyet csak nézni szabad, de megérinteni/birtokba venni/játékra használni nem? Alapvetően kültéri installációként képzeltem el a maketteket, de így sem biztos, hogy a befogadók használni fogják őket (akár a szégyenérzet, akár a múzeumi „gyakorlat” megszokása miatt). Továbbá, mivel választani lehet, hogy nácik vagy zsidók szeretnénk lenni, feltételezhető, hogy szinte mindenki inkább a zsidók makettje mögé áll majd. Itt jól látható, fizikai értelemben is megjelenik majd a felelősség elhárításának problémája: mindenki áldozat, senki sem akar náci lenni. Akkor viszont kik az elkövetők, kik a felelősök? Felveti annak a kérdését is, hogy válhat-e zsidóvá egy nem zsidó. Van-e jogunk kisajátítani/osztozkodni egy traumán, amit nem éltünk át? Bele tudunk-e helyezkedni egy zsidó szerepébe és átérezni valamit, amihez nem volt személyes közünk? A fotózkodást illetően pedig felmerül, hogy hogyan ildomos viselkednünk a makett mögött. Amikor elkattintják a fényképezőgépet, akkor mosolyogjunk? Mosolygott volna egy lágerbe vonuló zsidó vagy egy szigorú német katona? Vagy esetleg feleljünk meg a „szerepünknek” és vágjunk elgyötört/vérszomjas arcot? Öltsük fel a szerepünkhöz tartozó (feltételezett) érzelmeket is?

Projektgazda: Bacsadi Zsófia


[1] Ennek tilalmát Adorno az Elkötelezettség c. esszéjében fogalmazza meg. (in: Theodor W. Adorno: A művészet és a művészetek. Bp., Helikon, 1998.)

[2] E. van Alphen: Szerepjátékok és játékszerek. In: Enigma 2003/37-38. p. 42.

[3] id. p. 46.

[4] id. p. 52.

[5] id. p. 57.

[6] Marianne Hirsch:Kivetített emlékezet- holokauszt-fényképek a magán- és a közösségi emlékezetben. In:Enigma 2003/37-38. p. 118.

[7] id. p. 119.

[8] Michael Rothberg: Adorno után. In: Enigma 2003/37-38. p. 87.