Emlékezet és esztétika (projektblog)

Ez a blog azokat a projektterveket gyűjti össze, amelyek a holokauszt-reprezentációval foglalkozó órára készültek. 18 ötletgazda 14 (többnyire rövidített) terve, Kádár-kor, holokauszt, 9/11; fotókiállítás, emlékmű, drámapályázat, flashmob és egyebek.

Hogy mi a projektterv meg a projektblog?

Az Életvonal Múzeumról

2013.06.16. 00:22 szucster

Az élet, a pozitívumok az elfogadás hirdetése az Életvonal Múzeum létrehozásának legontosabb célja, amiben továbbra sem gondolom, hogy szerepe kell, hogy legyen a holokausztnak. Az elmúlt hatvan, hetven év hozzáállása nem célravezető. A zsidóság áldozatként való beállításával párban jár a bűnösség érzése, a felelősségre vonás. Az előítélek, a negatív érzések ilyen szempontból való közelítése, ahogy az elmúlt évtizedek mutatják az unalomhoz, és érdektelenséghez vezettek: „[...] a holokauszt kontrolljam a holokauszt oktatás egyik legfőbb ösztönzője. Ha meg akarjuk gátolni, hogy olyasvalami, mint a holokauszt ismét megtörténjen, a későbbi generációknak a lehető legtöbbet kell tudniuk a holokausztról. [...] Ha ismerjük a múltat, képesek vagyunk uralni, kontrollálni a jövőt.

Csakhogy éppen ez a kontroll az, ami kudarcot látszik vallani a holokauszttal szemben. [...] Úgy tűnik, annak a holokauszt-oktatásnak az eredménye, amelyben (Ram) Katzir részesült nem uralom, hanem unalom volt.”[1]

A másik ehhez kapcsolható gondolat, szintén a holokauszt tanulhatóságának, megértésének problémakörét tárja fel: „Az első a tanítás céljára vonatkozik. Ez a cél ugyanis nem korlátozható kizárólag egy tárgy uralására. Ráadásul az uralomból mint tudásból, nem következik az uralom mint kontroll. A második tévedés a holokauszt jellegével kapcsolatos. [...] a holokauszt elsősorban és mindenekelőtt egy trauma története, vagyis olyasminek a története, ami épp ellentéte a kontrollnak.”[2]

Ebből kiindulva, ha a holokauszt, a trauma nem tanulható, akkor máshonnan kell megközelíteni a kérdéskört. Katzir és Libera esetében ez a játékosság volt, meghökkentő művészetiséggel közelíteni a kérdés felé, figyelemfelkeltés, ami kizökkenti az embert a történelemórák unottságából. „Halálosan untam a háborús történeteket és képeket, amelyeket „hivatalosan” afféle erkölcsi intelemként tártak elénk”[3] A múzeum esetében, pedig a valóban tanulható, megismerhető, bemutatható dolgok bemutatása.

A múzeum sírkertben való végződése, az elmúlás és a halál állomása, a holokauszt és a zsidóság állandó párhuzamba állítása mellett, szerintem pontosan eléri a kívánt hatást, annak nyilvánvalósága nélkül. A holokauszt oktatás lényegét a megelőzésben jelölik meg, hogy ez újra ne történhessen meg. A legjobb módja szerintem ennek a kultúra megismertetése, az azonosulás velük és nem utolsó sorban akár a zsidók pozitív világot alakító szerepének a bemutatása. Akár állomásonként híres zsidók találmányaik, művészeti, építészeti alkotásaik bemutatásával. Kissé fordítva a helyzeten, a zsidóságnak nem a halálát, hanem az életét szem előtt tartva, minegyik állomáson meg lehetne jeleníteni munkásságuk, eredményeik fontosságát.

Szőnyi Emma


[1] Ernst van Alphen: Szerepjátékok és játékszerek. In: Enigma 2003/37-38. 44. o.

[2] van Alphen, 45. o.

[3] van Alphen, 44. o.