Emlékezet és esztétika (projektblog)

Ez a blog azokat a projektterveket gyűjti össze, amelyek a holokauszt-reprezentációval foglalkozó órára készültek. 18 ötletgazda 14 (többnyire rövidített) terve, Kádár-kor, holokauszt, 9/11; fotókiállítás, emlékmű, drámapályázat, flashmob és egyebek.

Hogy mi a projektterv meg a projektblog?

A zakatoló csendesség

2013.06.15. 23:50 szucster

A projekttervem elkészítése előtt két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az első, hogy hogyan lehetne egy olyan emléket állítani a holokauszt áldozatai számára, ami nem csak számokból, dátumokból és a történelemkönyvek ismétlődéséből állna. A másik, hogy az elképzelésemet hogyan valósítsam meg úgy, hogy közben a holokauszt túlélői előtt való tisztelgésről sem feledkezzek meg, mégpedig úgy, hogy ezzel nem tépek fel régi sebeket, és nem kényszerítem őket a múlt átélésére.  Ebből a két vezérgondolatból épült A zakatoló csendesség című projekttervem. A cím utal a vagonokra, amelyben a holokauszt áldozatait szállították a táborokba, illetve az első generáció traumájából, fájdalmából eredő hallgatásra.

A vagonokról:

A vonat három vagonból állna. Az elsőt tulajdonképpen nosztalgia kocsinak is lehetne tekinteni, ez szolgálná a bevezetést. Az első kocsiban híres zsidó származású írók műveiből olvasnának fel, pl. Radnóti Miklós, Elie Wiesel, Anne Frank stb., háborúról szóló zenéket hallgatnának pl. Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics, vagy Arnold Schönberg stb. Továbbá egy előadás keretében a zsidó kultúráról, vallásról, nyelvről, szokásokról, viseletről, ünnepekről tartanának egy rövid ismertetőt. Ezzel egy átfogóbb képet, tudást kapnak a zsidó származású emberekről.

A második vagon a lényege, a leghangsúlyosabb eleme a vándor múzeumnak. Ez a rész teremti meg az áldozatokkal való azonosulás lehetőségét, amely természetesen csak részleges lenne, figyelembe véve a mesterséges környezetet, illetve a holokauszt traumájának feldolgozhatatlanságát.

ruzsa.pngEz a vagon foglalkozik igazán a holokauszt tragédiájával. A marhavagonban 80-100 ember férne be. A lényeg itt a szűkösség, természetesen nem átlépve azt a határt, amikor a látogatók már ki akarnának szabadulni a kocsiból. A vagonban sötét lenne, csak a marhavagon falának fadeszkái közül szűrődne be némi fény.  Amikor az emberek „elfoglalták a helyüket” kezdődik a vetítés, illetve a történetmesélés. A megtörtént eseményt egy kisgyermek meséli el. Ez egy előre elkészített hangfelvétel, amely minden állomáson ugyanaz lenne. Tehát a nézők nem látják a gyermeket, csak hallják a hangját. A gyermek egyes szám első személyben beszél a történetéről. Azért választottam a gyermek hangját a projektemhez, mert egy gyermek ártatlansága, védtelensége, főleg egy ilyen esemény kapcsán, mindig nagyobb együttérzést vált ki az emberekből. Az egyes szám első személy pedig bensőséges érzetet kelt, mert közvetlenül az elbeszélő fejében vagyunk. Ez az identifikációt segíti.  Ezzel olyan hatást szeretnék elérni, amely szorongást, aggodalmat és nyugtalanságot vált ki a látogatókból. Ez párosulna olyan képek vetítésével, amelyek a holokauszt jelképeit, helyszíneit, sajátosságait cenzúrázza. Tehát a cenzúrázott kép úgy működik, mint egy normális, átlagos fénykép. Azonban a látogató tudja, ismeri ennek a képnek a kontextusát, ezért azt is látja, hogy ez nem egy hétköznapi kép, hiszen a fantáziája, tapasztalatai, tudása kiegészíti a cenzúrázott részt. Például van egy fénykép egy férfiről, akinek alkarján látszik a tetovált rabszám, a vetítésen ebből látszik a férfi, az alkarja, de a tetoválás már cenzúrázott. A néző tudja, hogy miért lett ez cenzúrázva, tudja, hogy minden zsidó, és cigány származású embert a táborokban tetováltak, valószínűleg nem egy képet látott már életében ilyen tetoválásokról. Azonban gyakran ha egy egész képet lát az ember, nem fogja fel annak teljes traumáját, megdöbbentő valóságát. Ezekkel a képekkel az a célom, hogy a látogató élje bele magát a képbe, hogy milyen tetoválás lehetett ott, min kellett átmennie a holokauszt idején a zsidó és a cigány származású embereknek. Ha egy matematika feladat végeredményét elárulnám a segítségre szorulónak, azzal megfosztom őt a lehetőségtől, hogy saját maga jöjjön rá a megfejtésre, én csak támpontot tudok adni. Ilyen ez a kép esetében is, én kijelöltem (cenzúráztam) azt a részt, amely a holokausztra emlékeztet, a néző pedig rájön arra, hogy mi is lehetett ott. Ellenkező esetben, ha nem jön rá, akkor azt is pozitívumnak tekintem, hiszen tudtam valami újat mutatni a számára.  Tehát miközben a történetet halljuk a történethez igazodva megjelennek azok a képek, amiről a gyermek beszél.  Azért tartom fontosnak ezeket a fényképeket, mert a vizuális információ olyasmit is képes közölni velünk (látogatókkal), amit szavakban nem, vagy csak nagyon nehézkesen és korlátozottan lehetne.

Felmerül a kérdés, hogy ha mi nem éltük át ezt a traumát, nem az első generációból származunk, akkor nem is ismerhetjük mindazt, amit tudnunk kéne a holokausztról? A válasz: egy műalkotás, műemlék nem képes teljes mértékben visszaadni a holokauszt fájdalmait, történetét. Így a megismerés sem történhet meg. Azzal, hogy a történelemkönyveket lapozgatjuk, vagy utána olvasunk a holokauszt történetének, csupán az „objektív tudást” ismerhetjük meg. Azonban alternatívái vannak a megismerésnek, amellyel érzelmeket válthatunk ki a látogatókból. A projekttervemmel a tudás új feltételeinek megteremtését kísérleteztem létrehozni. Egy „szubjektív tudás” átadását.   Egy olyan tudást, amivel a fájdalmas, elviselhetetlen valóság, „játékos formában” elviselhetőbbé válik. „A művészet „játék”, és a „játék” a művészet valósága” (Ernst van Alphen). 

 A nagyobb hatás elérése érdekében a történet egyes szavai, vagy mondatai ismétlődnének, visszhangoznának, de már egy felnőtt férfi hangját hallanák a látogatók és nem a gyermekét. Tehát a visszhang egy férfi hangja. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert ez a felnőtt hang jelentené a túlélőket, a túlélők hangját. A hang öreg, fájdalommal teli, elkeseredett lenne. Ezáltal a múlt és a jelen összekapcsolódik. A holokauszt áldozatai jelentik a múltat, a túlélői pedig a jelent. Fontosnak tartom, hogy ne kizárólag a múltat hangsúlyozzuk, hanem azt is, hogy ez milyen kihatással van napjainkra is, hiszen van, aki még mindig viseli a múlt fájdalmának terhét. (Mellékletben csatolom a kisgyermek történetét, illetve sárgával jelöltem azokat a szavakat, amelyek visszahangoznának.)

Összegezve a második kocsiban történik meg tulajdonképpen a holokauszt-oktatás és holokauszt-emlékezés összefonódása.

A harmadik kocsi konferencia vagonként működne. Az Izraei magyarországi Nagykövetség tarthatna itt előadásokat, megemlékezéseket.  Itt bemutatót, ismertetést lehetne tartani Magyarország összes holokauszt emlékművéről. Ehhez egy Magyarország térkép is párosulna, ahol ezek az emlékek fel vannak tűntetve. Ezt azért tartom szükségszerűnek, mert bár sok emlékmű van Magyarországon a holokauszttal kapcsolatban, mégis sokan elsétálnak mellettük, nem is tudják, hogy azok milyen céllal születtek. Az ismertetővel az lenne a célom, hogy, ha egy ilyen emlékmű közelében járnak, netán sétálnak el nap mint nap mellette, akkor legalább egy gondolat erejére álljanak meg. Csak így lehet a napjainkba visszahozni a holokausztról való megemlékezést.

 Ha az összes információt ismerjük a holokauszttal kapcsolatban, azaz egy teljes tudás áll a rendelkezésünkre, akkor ez a tudás uralommá válik. Ennek köszönhetően képesek vagyunk a megismerésre és a kontrollálásra. Ha ismerjük a múltat, akkor a jövőt is tudjuk a számunkra megfelelő módon alakítani.

A zakatoló csendesség helyszínei:

Projekttervemnek célja, hogy minél több emberhez eljusson az üzenetem, minél több ember látogasson el a vándorkiállításomra, és ismerjék meg a holokausztnak egy másfajta reprezentációját, a zsidók életét, és a magyarországi műemlékeket. Ezért a kiállításom, nem egy rögzített helyen működne, hanem több helyszínt érintve állandó mozgásban lenne.  A vonat Magyarország térképén egy H-betűt tenne meg. (H, mint holokauszt). Így érintené a következő helyszíneket: Győr, Veszprém, Kaposvár, Székesfehérvár, Szolnok, Miskolc, Békéscsaba.

Összefoglalva: egy olyan emlékező helyet szeretnék kialakítani, amely lehetővé teszi a holokauszt hiteles és egyben újszerű reprezentációját, ahol az első és a másod generáció egyaránt emlékezik vissza a múlt tragédiájára. Együtt, csendben, de mégis sokatmondóan…

Projektgazda: Ruzsa Dorottya