Emlékezet és esztétika (projektblog)

Ez a blog azokat a projektterveket gyűjti össze, amelyek a holokauszt-reprezentációval foglalkozó órára készültek. 18 ötletgazda 14 (többnyire rövidített) terve, Kádár-kor, holokauszt, 9/11; fotókiállítás, emlékmű, drámapályázat, flashmob és egyebek.

Hogy mi a projektterv meg a projektblog?

Mindenki értékes!

2013.06.16. 00:38 szucster

„A felejtés legjobb módja csinálni egy Holokauszt Múzeumot, mert akkor az embernek nem kell többé megtapasztalnia a valódi fájdalmat, csak egy elviselhetővé temperált fájdalmat. […] A múzeum […] olyan entitás, amely helyettünk érez, szenved és emlékezik." (Artur Zmijewski)

Elméleti háttér:

Egyszerű okból kifolyólag jutottunk arra az elhatározásra, hogy Zmijewski gondolataira alapozva építjük fel projekttervezetünket: egyetértünk azzal a szellemiséggel, amelyet az emlékezés terén képvisel. Úgy véljük, hogy a múzeumok – bár kétségtelenül vannak köztük olyanok is, melyek nem – túlzott passzivitásra kényszerítik a látogatókat. Noha ideig-óráig szörnyülködve nézegethetik a korabeli képeket, filmkockákat és írásokat, mindez kevés, hogy olyan ’szellemi-magvat’ ültessen el az emberekbe, melyekből idővel olyan tettek és gondolatok fakadhatnak, melyek a jövőben megakadályozhatják hasonló események bekövetkeztét. Ennek érdekében pedig elengedhetetlen, hogy a múlt megtartása mellett figyelmünket a jövő felé fókuszáljuk: a múlton már nem lehet változtatni, de a jövőt mi formáljuk a jelenben. Ebből kifolyólag olyasvalamit próbálunk megvalósítani jelenlegi projekttervünkkel, amely egyszerre képes emlékeztetni a múltra, – ugyanakkor nem túl nagy hangsúlyt fektetve rá – és egyszerre képes úgy hatni a befogadóra, hogy tettekre inspirálja.
Ennek legjobb eszközeként pedig a színházat látjuk, hiszen az események ’élőben’ elevenednek meg a néző előtt, saját szeme előtt zajlanak le, így a befogadóra – elképzelésünk szerint – nagyobb, maradandóbb hatást képes kifejteni, mint a múzeum. Ráadásul azt a hátrányt is képes levetni magáról, ami a mozifilmek sajátja: a film nem tudja az ’itt és most’ hatást valójában megadni. Noha látjuk, hogy ugyanúgy emberek játsszák el a szerepeket, végig tudatában vagyunk annak, hogy mi, a nézők, és ők, a szereplők, egy teljesen más dimenzióban, egy teljesen más valóságban vagyunk. Ezzel szemben a színházban a nézők és a szereplők egy téren osztoznak. Ezért gondoljuk úgy, hogy a legmegfelelőbb médium üzenetünk átvitelére egy új drámai színmű lenne.

Zmijewski radikalista vonalát követve arra gondoltunk, hogy a jelenlegi, Holokauszt, vagy bármilyen egyéb tragédia, prezentációkat radikálisabb módon mutatnánk be – már ami a megszokott ábrázolásmódot illeti. Hogy mit tekintünk esetünkben radikálisnak? Olyasvalamit szándékozunk megalkotni, amelyben szakítunk az eddigi bevett formákkal: célunk az egyenlő párbeszéd létrehozása lenne, amelyben elmossuk az olyan határokat, mint ’fekete, zsidó, cigány vagy éppen fehér’, és kizárólagosan az emberre koncentrálnánk, mint egyénre, mint jellemre. Elképzelésünk szerint ugyanis nem lehet egy csoportra ráhúzni valamely jellemzőt általánosító jelleggel: ’ti alacsonyabb rendűek vagytok, ti loptok’ stb. A hangsúly így áttevődhetne a jellemekre, amely egyszerűen azt jelenti, hogy az egyént nem származása, hanem tettei alapján ítélnénk meg. Ezzel lebontanánk az emberek közötti, származás generálta határokat, amelyek megakadályozzák az egyenjogú társadalom kialakulását. Nem lehetne többé védekezni vagy támadni azzal, hogy ki milyen származású, teljes egyenlőség jönne létre: csupán jellemek léteznének. Ez a fajta ábrázolásmód véleményünk szerint nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy egy újfajta párbeszéd és összefogás alakulhasson ki az emberek között, melynek következtében egy teljesen új közösség bontakozna ki, ahol nem lenne helye a rasszizmusnak, az antiszemitizmusnak vagy a fajgyűlölet bármely formájának.
Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy az iskolázottság, illetve az egyéni tapasztalatok az életben, nagyban befolyásolhatják az előítéletek kialakulását. Mivel azonban a kellemetlen tapasztalatokon változtatni nem lehet, így csak a tanítás eszközéhez nyúlhatunk. E cél megvalósításához sok ember összefogása, közös gondolkozása kell, így arra gondoltunk, hogy kezdeményezésünket kiterjesztenénk mindenkire, aki csak részese szeretne lenni egy ilyen törekvésnek. Ennek legjobb módja egy pályázatkiírás lenne, melynél ragaszkodnánk a színházi légkörhöz a már említett okok miatt: egy dráma nem olyan passzív, mint egy múzeum, hihetőbb, mint a mozifilm és nem olyan elvont, mint egy festmény – egyszóval a legalkalmasabb forma projekttervünk kivitelezéséhez.

A projekt: Mindenki értékes!
Projektünk középpontjában tehát egy drámaíró pályázat áll. A darabokban az ember és az emberi egyéniség kiemeltségnek, egyenjogúság kell állniuk, valamint az ezek ellen irányuló fajgyűlölet, szegregáció és egyéb megkülönböztetési kategóriákkal bemutatandó problémakör, problémakörök. Úgy kellene megjeleníteni a különböző csoportokat, hogy egyikőjük se tűnjön jobbnak vagy rosszabbnak bármilyen tekintetben a többinél.
A szerzők lehetnek többen is, de maximum hárman. Két kategóriában lehetne jelentkezni: A) Középiskolások által és középiskolásoknak írt darabok – melyekhez drámapedagógiai, közös foglakozások kapcsolódnának az előadás előtt és után*bővebben később B) 18 év feletti kategória, inkább felnőtteknek szánt darabok
A még kevésbé tapasztalt szerzőknek egyfajta indítócsomaggal segítenénk. Egy tájékoztató füzetben összeírnánk a szempontokat, mire figyeljenek oda a darab megírása közben. Már bemutatott közösségi, drámaíró pályázaton nyertes darabok elemzését, részletes leírását is tanulmányozhatnák ebben a füzetben.
A műveknek stúdiószínpados műveknek kell lenniük. Fontos, hogy ne sok néző előtt történjen az előadás, ne nagyszínpados művek szülessenek. A valamivel kötetlenebb légkört mindenképpen szükségesnek tartjuk az ilyen társadalmi problémákkal foglalkozó előadásokhoz. Időtartamuk maximum 1-1,5 óra. A szakmai zsűribe írókat, rendezőket, színházi körökben járatos személyeket, valamint értelmi nemzetiségeket is felkérnénk. A két kategóriában hirdetett 1-1 győztes művet aztán valamilyen befogadó színházban állítanánk színpadra profik segítségével. Fontosnak tartjuk a visszajelzést a beérkezett, de nem nyertes művekkel kapcsolatban. Szándékunk szerint minden pályázatra minimum fél oldalban reagálnánk, aggályainkat jeleznénk.

Elvárásaink:
Azt gondoljuk, hogy a pályázók témái között mindenképpen ott lesznek azok az etnikumi kérdések, amelyek manapság mindennaposak, elsősorban a cigánysággal és zsidósággal kapcsolatos történések. Iskolai események, beilleszkedési problémák, kiközösítések. Aktuálpolitikai történések, a jelenben zajló kirekesztő események.
Legnagyobb számban azoknak a pályázóknak a műveit reméljük, akik valamit tenni akarnak a kirekesztés ellen, akik látják, hogy mik zajlanak ma és ezen a pályázat kapcsán akarnak fellépni a kirekesztő magatartás ellen. Nagyon várjuk a kirekesztettek pályázatait is. Azokét, akik a megkülönböztetés ellen a saját szemszögükből tudnak dolgozni, a saját bőrükön megtapasztalt események, az ő megvilágításukból eredő művek ígértesek lehetnek. A pályázat lehetőséget nyújt számukra az őket leginkább aggasztó és sértő problémák reprezentálására.
Bízunk benne, hogy a pályázat egyfajta családi emlékezetet fejlesztő „tréning”-ként is funkcionálhat. A Maus kapcsán taglaltak -ki is vagyok én?, a családtagok identifikációja a korábbi generációk tükrében –alkalmazása a mű megírása kapcsán egy új kontaktust alakíthat ki a családok tagjai között. Önkifejezésre, az egyén útjának keresésére remek módnak tartunk egy ilyen pályázatot.
Az egyén kiemelkedő kompetenciájára történő fókuszálásban is nagyon bízunk. Azok az emberek történeteinek bemutatására, akik valamilyen oknál fogva kilógnak az átlagosból, és ezért nem tudják/akarják felvállalni magukat és tehetségüket valamiben, a hétköznapokban.

Drámapedagógiai nevelés:
Az első kategóriánál említett drámapedagógiai foglalkozás két részből állna. Az első az előadás előtt, egyfajta kötetlen ismerkedés a darabbal, hozzá kötődő gondolatok ébresztése, kérdezése. Ez persze a nyertes mű kérdése, hogy hogyan alakulna ki a diskurzus a diákokkal. A második az előadás után történne. Értelemszerűen a látottakat beszélnénk meg, közösen elemeznénk a darabot. Itt nagy igényt tartunk a tanárok közreműködésére. Amennyiben olyan mű született, kössék a látottakat egyéb, már tanult eseményekhez. Gondolják együtt tovább, összegezzenek mennyire fontos az emberek közötti egyensúly fenntartása a békés jövőért, elfajult torz társadalom ellen és esetleges értelmetlen halálok megakadályozásáért.
Hogy ne csak egy városban lehessen megtekinteni az előadást és részt venni a megelőző és záró foglalkozáson, az előadást DVD-re vennénk az érdeklődő iskolák számára. Mivel így az interaktivitás valamelyest csökken, film-szerűen látnák a darabot, ezért tájékoztató mellékletet készítenénk a darabhoz, amely segíti a közös értelmezést a pedagógussal.
Egy idő után aztán egyfajta továbbfejlesztett verzióban foglalkozásokat tartanánk a diákoknak, amikor már nem azokhoz a konkrét pályázaton nyert darabokhoz kapcsolódóan, hanem alkotójelleggel közösen hoznánk létre valamit. Személyes élményeiket rakják bele a diákok a szituációs játékokba, a foglalkozásokon mindenki igényét, gondolatait felmérve az őket leginkább érdeklő problémákat, akadályokat.

Összegzés: Úgy gondoljuk, hogy ezzel a projekttel nagy közönséget tudunk elérni, az első kategória célcsoportját pedig különösen fontosnak tartjuk. A felnövekvő generáció nagy szerepe a jövő kialakításában kihagyhatatlan, így minden létező platformon meg kell ragadni az alkalmat az ember értékének, egyenlőségének hangsúlyozására. Gondolkodásra sarkalni az ifjúságot, szembesíteni őket az alkotóképes lét szükségességének fontosságára.

Projektgazdák: Szőnyi András és Ujhelyi Tamás

Az Életvonal Múzeumról

2013.06.16. 00:22 szucster

Az élet, a pozitívumok az elfogadás hirdetése az Életvonal Múzeum létrehozásának legontosabb célja, amiben továbbra sem gondolom, hogy szerepe kell, hogy legyen a holokausztnak. Az elmúlt hatvan, hetven év hozzáállása nem célravezető. A zsidóság áldozatként való beállításával párban jár a bűnösség érzése, a felelősségre vonás. Az előítélek, a negatív érzések ilyen szempontból való közelítése, ahogy az elmúlt évtizedek mutatják az unalomhoz, és érdektelenséghez vezettek: „[...] a holokauszt kontrolljam a holokauszt oktatás egyik legfőbb ösztönzője. Ha meg akarjuk gátolni, hogy olyasvalami, mint a holokauszt ismét megtörténjen, a későbbi generációknak a lehető legtöbbet kell tudniuk a holokausztról. [...] Ha ismerjük a múltat, képesek vagyunk uralni, kontrollálni a jövőt.

Csakhogy éppen ez a kontroll az, ami kudarcot látszik vallani a holokauszttal szemben. [...] Úgy tűnik, annak a holokauszt-oktatásnak az eredménye, amelyben (Ram) Katzir részesült nem uralom, hanem unalom volt.”[1]

A másik ehhez kapcsolható gondolat, szintén a holokauszt tanulhatóságának, megértésének problémakörét tárja fel: „Az első a tanítás céljára vonatkozik. Ez a cél ugyanis nem korlátozható kizárólag egy tárgy uralására. Ráadásul az uralomból mint tudásból, nem következik az uralom mint kontroll. A második tévedés a holokauszt jellegével kapcsolatos. [...] a holokauszt elsősorban és mindenekelőtt egy trauma története, vagyis olyasminek a története, ami épp ellentéte a kontrollnak.”[2]

Ebből kiindulva, ha a holokauszt, a trauma nem tanulható, akkor máshonnan kell megközelíteni a kérdéskört. Katzir és Libera esetében ez a játékosság volt, meghökkentő művészetiséggel közelíteni a kérdés felé, figyelemfelkeltés, ami kizökkenti az embert a történelemórák unottságából. „Halálosan untam a háborús történeteket és képeket, amelyeket „hivatalosan” afféle erkölcsi intelemként tártak elénk”[3] A múzeum esetében, pedig a valóban tanulható, megismerhető, bemutatható dolgok bemutatása.

A múzeum sírkertben való végződése, az elmúlás és a halál állomása, a holokauszt és a zsidóság állandó párhuzamba állítása mellett, szerintem pontosan eléri a kívánt hatást, annak nyilvánvalósága nélkül. A holokauszt oktatás lényegét a megelőzésben jelölik meg, hogy ez újra ne történhessen meg. A legjobb módja szerintem ennek a kultúra megismertetése, az azonosulás velük és nem utolsó sorban akár a zsidók pozitív világot alakító szerepének a bemutatása. Akár állomásonként híres zsidók találmányaik, művészeti, építészeti alkotásaik bemutatásával. Kissé fordítva a helyzeten, a zsidóságnak nem a halálát, hanem az életét szem előtt tartva, minegyik állomáson meg lehetne jeleníteni munkásságuk, eredményeik fontosságát.

Szőnyi Emma


[1] Ernst van Alphen: Szerepjátékok és játékszerek. In: Enigma 2003/37-38. 44. o.

[2] van Alphen, 45. o.

[3] van Alphen, 44. o.

Átadni, ami történt

2013.06.16. 00:05 szucster

A munkámat egy terjedelmes cikknek vagy tanulmánynak képzelem el, amivel megvilágítanám az emberek számára, amit valahol ők is tudnak, hogy miben különbözhet egy utód és egy tanú emlékezete, hogyan élheti bele magát valaki hitelesen ebbe a traumába, hogy élte meg egyik szerette elvesztését az, aki ott volt vele és az, aki hallomásból tud róla. Fel szeretném eleveníteni a történelem egyik legnagyobb tragédiáját, mivel véleményem szerint közel száz év távlatából az emberekből kezd eltűnni az együttérzés, és mint egy történetre a múltból, úgy emlékeznek vissza. Szeretném felhívni a figyelmet ennek az eseménynek a súlyára még ma is. Arra, hogyha egyszer megtörténhetett egy ekkora mészárlás, akkor ma, amikor egyre több a szabadelvű ember, egyre jobban eltolódnak a határok, és egyre inkább az „önmegvalósítást bármi áron”-t sulykolják belénk, mi az akadálya egy újabb terrornak?

Az utóbbi években látható, hogy az emberekből kezd eltűnni a zsidókkal szembeni együttérzés, jelentős mértékben terjed az antiszemitizmus. De még ha apró dolognak is látszik, talán egy-egy szívszorító, akár hatásvadász riport, videó, esetemben cikk jobban megvilágítaná a múltban történt és a fennálló helyzetet. És ennek itt és most helye és ideje van, mert addig kell a történteket nyilvánosságra hozni, amíg van, aki elmesélje.

Projektgazda: Iakob Oleksandra

A zakatoló csendesség

2013.06.15. 23:50 szucster

A projekttervem elkészítése előtt két kérdés fogalmazódott meg bennem. Az első, hogy hogyan lehetne egy olyan emléket állítani a holokauszt áldozatai számára, ami nem csak számokból, dátumokból és a történelemkönyvek ismétlődéséből állna. A másik, hogy az elképzelésemet hogyan valósítsam meg úgy, hogy közben a holokauszt túlélői előtt való tisztelgésről sem feledkezzek meg, mégpedig úgy, hogy ezzel nem tépek fel régi sebeket, és nem kényszerítem őket a múlt átélésére.  Ebből a két vezérgondolatból épült A zakatoló csendesség című projekttervem. A cím utal a vagonokra, amelyben a holokauszt áldozatait szállították a táborokba, illetve az első generáció traumájából, fájdalmából eredő hallgatásra.

A vagonokról:

A vonat három vagonból állna. Az elsőt tulajdonképpen nosztalgia kocsinak is lehetne tekinteni, ez szolgálná a bevezetést. Az első kocsiban híres zsidó származású írók műveiből olvasnának fel, pl. Radnóti Miklós, Elie Wiesel, Anne Frank stb., háborúról szóló zenéket hallgatnának pl. Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics, vagy Arnold Schönberg stb. Továbbá egy előadás keretében a zsidó kultúráról, vallásról, nyelvről, szokásokról, viseletről, ünnepekről tartanának egy rövid ismertetőt. Ezzel egy átfogóbb képet, tudást kapnak a zsidó származású emberekről.

A második vagon a lényege, a leghangsúlyosabb eleme a vándor múzeumnak. Ez a rész teremti meg az áldozatokkal való azonosulás lehetőségét, amely természetesen csak részleges lenne, figyelembe véve a mesterséges környezetet, illetve a holokauszt traumájának feldolgozhatatlanságát.

ruzsa.pngEz a vagon foglalkozik igazán a holokauszt tragédiájával. A marhavagonban 80-100 ember férne be. A lényeg itt a szűkösség, természetesen nem átlépve azt a határt, amikor a látogatók már ki akarnának szabadulni a kocsiból. A vagonban sötét lenne, csak a marhavagon falának fadeszkái közül szűrődne be némi fény.  Amikor az emberek „elfoglalták a helyüket” kezdődik a vetítés, illetve a történetmesélés. A megtörtént eseményt egy kisgyermek meséli el. Ez egy előre elkészített hangfelvétel, amely minden állomáson ugyanaz lenne. Tehát a nézők nem látják a gyermeket, csak hallják a hangját. A gyermek egyes szám első személyben beszél a történetéről. Azért választottam a gyermek hangját a projektemhez, mert egy gyermek ártatlansága, védtelensége, főleg egy ilyen esemény kapcsán, mindig nagyobb együttérzést vált ki az emberekből. Az egyes szám első személy pedig bensőséges érzetet kelt, mert közvetlenül az elbeszélő fejében vagyunk. Ez az identifikációt segíti.  Ezzel olyan hatást szeretnék elérni, amely szorongást, aggodalmat és nyugtalanságot vált ki a látogatókból. Ez párosulna olyan képek vetítésével, amelyek a holokauszt jelképeit, helyszíneit, sajátosságait cenzúrázza. Tehát a cenzúrázott kép úgy működik, mint egy normális, átlagos fénykép. Azonban a látogató tudja, ismeri ennek a képnek a kontextusát, ezért azt is látja, hogy ez nem egy hétköznapi kép, hiszen a fantáziája, tapasztalatai, tudása kiegészíti a cenzúrázott részt. Például van egy fénykép egy férfiről, akinek alkarján látszik a tetovált rabszám, a vetítésen ebből látszik a férfi, az alkarja, de a tetoválás már cenzúrázott. A néző tudja, hogy miért lett ez cenzúrázva, tudja, hogy minden zsidó, és cigány származású embert a táborokban tetováltak, valószínűleg nem egy képet látott már életében ilyen tetoválásokról. Azonban gyakran ha egy egész képet lát az ember, nem fogja fel annak teljes traumáját, megdöbbentő valóságát. Ezekkel a képekkel az a célom, hogy a látogató élje bele magát a képbe, hogy milyen tetoválás lehetett ott, min kellett átmennie a holokauszt idején a zsidó és a cigány származású embereknek. Ha egy matematika feladat végeredményét elárulnám a segítségre szorulónak, azzal megfosztom őt a lehetőségtől, hogy saját maga jöjjön rá a megfejtésre, én csak támpontot tudok adni. Ilyen ez a kép esetében is, én kijelöltem (cenzúráztam) azt a részt, amely a holokausztra emlékeztet, a néző pedig rájön arra, hogy mi is lehetett ott. Ellenkező esetben, ha nem jön rá, akkor azt is pozitívumnak tekintem, hiszen tudtam valami újat mutatni a számára.  Tehát miközben a történetet halljuk a történethez igazodva megjelennek azok a képek, amiről a gyermek beszél.  Azért tartom fontosnak ezeket a fényképeket, mert a vizuális információ olyasmit is képes közölni velünk (látogatókkal), amit szavakban nem, vagy csak nagyon nehézkesen és korlátozottan lehetne.

Felmerül a kérdés, hogy ha mi nem éltük át ezt a traumát, nem az első generációból származunk, akkor nem is ismerhetjük mindazt, amit tudnunk kéne a holokausztról? A válasz: egy műalkotás, műemlék nem képes teljes mértékben visszaadni a holokauszt fájdalmait, történetét. Így a megismerés sem történhet meg. Azzal, hogy a történelemkönyveket lapozgatjuk, vagy utána olvasunk a holokauszt történetének, csupán az „objektív tudást” ismerhetjük meg. Azonban alternatívái vannak a megismerésnek, amellyel érzelmeket válthatunk ki a látogatókból. A projekttervemmel a tudás új feltételeinek megteremtését kísérleteztem létrehozni. Egy „szubjektív tudás” átadását.   Egy olyan tudást, amivel a fájdalmas, elviselhetetlen valóság, „játékos formában” elviselhetőbbé válik. „A művészet „játék”, és a „játék” a művészet valósága” (Ernst van Alphen). 

 A nagyobb hatás elérése érdekében a történet egyes szavai, vagy mondatai ismétlődnének, visszhangoznának, de már egy felnőtt férfi hangját hallanák a látogatók és nem a gyermekét. Tehát a visszhang egy férfi hangja. Ezt azért tartottam szükségesnek, mert ez a felnőtt hang jelentené a túlélőket, a túlélők hangját. A hang öreg, fájdalommal teli, elkeseredett lenne. Ezáltal a múlt és a jelen összekapcsolódik. A holokauszt áldozatai jelentik a múltat, a túlélői pedig a jelent. Fontosnak tartom, hogy ne kizárólag a múltat hangsúlyozzuk, hanem azt is, hogy ez milyen kihatással van napjainkra is, hiszen van, aki még mindig viseli a múlt fájdalmának terhét. (Mellékletben csatolom a kisgyermek történetét, illetve sárgával jelöltem azokat a szavakat, amelyek visszahangoznának.)

Összegezve a második kocsiban történik meg tulajdonképpen a holokauszt-oktatás és holokauszt-emlékezés összefonódása.

A harmadik kocsi konferencia vagonként működne. Az Izraei magyarországi Nagykövetség tarthatna itt előadásokat, megemlékezéseket.  Itt bemutatót, ismertetést lehetne tartani Magyarország összes holokauszt emlékművéről. Ehhez egy Magyarország térkép is párosulna, ahol ezek az emlékek fel vannak tűntetve. Ezt azért tartom szükségszerűnek, mert bár sok emlékmű van Magyarországon a holokauszttal kapcsolatban, mégis sokan elsétálnak mellettük, nem is tudják, hogy azok milyen céllal születtek. Az ismertetővel az lenne a célom, hogy, ha egy ilyen emlékmű közelében járnak, netán sétálnak el nap mint nap mellette, akkor legalább egy gondolat erejére álljanak meg. Csak így lehet a napjainkba visszahozni a holokausztról való megemlékezést.

 Ha az összes információt ismerjük a holokauszttal kapcsolatban, azaz egy teljes tudás áll a rendelkezésünkre, akkor ez a tudás uralommá válik. Ennek köszönhetően képesek vagyunk a megismerésre és a kontrollálásra. Ha ismerjük a múltat, akkor a jövőt is tudjuk a számunkra megfelelő módon alakítani.

A zakatoló csendesség helyszínei:

Projekttervemnek célja, hogy minél több emberhez eljusson az üzenetem, minél több ember látogasson el a vándorkiállításomra, és ismerjék meg a holokausztnak egy másfajta reprezentációját, a zsidók életét, és a magyarországi műemlékeket. Ezért a kiállításom, nem egy rögzített helyen működne, hanem több helyszínt érintve állandó mozgásban lenne.  A vonat Magyarország térképén egy H-betűt tenne meg. (H, mint holokauszt). Így érintené a következő helyszíneket: Győr, Veszprém, Kaposvár, Székesfehérvár, Szolnok, Miskolc, Békéscsaba.

Összefoglalva: egy olyan emlékező helyet szeretnék kialakítani, amely lehetővé teszi a holokauszt hiteles és egyben újszerű reprezentációját, ahol az első és a másod generáció egyaránt emlékezik vissza a múlt tragédiájára. Együtt, csendben, de mégis sokatmondóan…

Projektgazda: Ruzsa Dorottya

De micsoda ez a projektblog?

2013.06.14. 15:12 szucster

Ez a blog azokat a projektterveket gyűjti össze, amelyek a holokauszt-reprezentációval foglalkozó órára készültek. A feladatleírás így szólt:

"A holokauszt és esztétika összefüggéseivel foglalkozó órán számos kérdés merült fel:

- hogyan képes a szenvedés, üldöztetés tapasztalatát hitelesen ábrázolni, átadni egy műalkotás?

- hogyan képes hitelesen emlékezni a műalkotás egy múltbeli eseményre, illetve hogyan képes az elpusztítottak emlékezetét hitelesen hordozni?

- milyen eszközöket választottak a különböző generációkhoz tartozó alkotók, hogy a holokauszt művészi ábrázolását létrehozzák? Hogyan alakították az új művészeti eszközök a holokauszt-emlékezetet?

- hogyan lehet úgy átadni, tanítani a holokausztot és bármilyen történelmi traumát, hogy az ne váljon unalmas, átpolitizált üzenetté, hanem élő tudás legyen?

- hogyan próbálják az utódgenerációk alkotói bevonni, aktivizálni, a saját felelősségére ráébreszteni a befogadót?

- miben különbözik az utódok személyes emlékezete a tanúkétól, és ez hogyan nyilvánul meg a műalkotásokban?

- hogyan és miért kap egyre nagyobb szerepet az utódok emlékezetében a fotó és a kép?

- hogyan fogadjuk be a fotókat, hogyan egészítjük ki háttértudásunkkal, képzeletünkkel a rajtuk látható, rögzített pillanatot? Mely fotók válnak kiemelten fontossá a holokauszt-emlékezetben, vagy más traumák, történelmi események emlékezetében, és mit látunk bele ezekbe a képekbe?

- van-e a történelmi traumáknak identitásképző hatása, és ez hogyan alakul generációnként? Melyik generáció milyen problémákat érez a sajátjának?

- van-e a műalkotásnak társadalmi, pedagógiai, történelemszemlélet-formáló hatása?

- hogyan válhat személyes befogadói tapasztalattá egy kiállítási anyag?

Stb.

A dolgozat, amit tőletek kérek, egy olyan projektterv, amely a fenti témák valamelyikével foglalkozik, vagy a fenti témákra is reflektál, azok valamelyikét gondolja tovább.

A projekt a szövegelemző szemináriumi dolgozatokkal szemben kísérletet jelent valamelyik téma gyakorlati körbejárására, megvizsgálására, vagy akár megvalósítására, társadalmi üzenetté, médiaüzenetté, közösségi akcióvá való konvertálására.

Az általatok eddig befutott projekttervek témái nagyon fontos jelenségekkel foglalkoznak: emlékművek lehetőségeivel, köztéri vizuális emléknyomokkal, kisebbségek fotó-reprezentációjával, a történelmi félmúlt fotós emlékeivel, közösségi művészeti akcióval.

Az eddigi ötleteitek eszközválasztása nagyon sokszínű: kiállítás-terv, köztéri installáció-terv, műemlék-terv és egy dramatikus flashmob terve szerepel köztük. A média hagyományosabb eszközei közt is válogathattok: riportsorozat, mélyinterjú, tematikus weboldal, dokumentumfilm, társadalmi célú reklámspot vagy egyéb, figyelemfelkeltést, társadalmi üzenetközvetítést szolgáló (vitafórum, oktatási program) is lehet a projektterv tárgya. Lehet egy létező projekt hatásvizsgálata vagy akár médiaelemzés, reprezentációs módok vizsgálata, foglalkozhat létező kiállítások, műalkotások, emlékezeti formák hatásával, a szemináriumi témáinkra reflektálva.

Ki szeretném emelni, hogy a holokauszt ábrázolásának esztétikai kérdései általános értelemben is relevánsak, vagyis nem csupán erre az egy történelmi eseményre érvényesek. De a holokauszt a lehető legélesebben veti fel az emlékezés és a reprezentáció kérdéseit. A projekttervetek más történelmi trauma, korszak emlékezetével is foglalkozhat, a lényeg, hogy az órai anyaghoz kapcsolódjon a megközelítésetek.

Azért nevezem tervnek a beadandó dolgozatot, mert aki pl. emlékművet tervez el, az most nem tudja két hét alatt elkészíteni, de le tudja írni, mit akar megvizsgálni, kérdezni, üzenni, bemutatni – és miért. De akár el is lehet kezdeni magát a projektet, ha módotok van rá!

Lehet közösen, csoportban dolgozni.

Mit kell pontosan tartalmaznia a tervnek? Célmegjelölést és indoklást, a projekt részletes leírását, a várt eredményeket. Továbbá benne kell lennie, hogy melyik szakirodalmi szöveg mely gondolatmenetéhez kapcsolódik. Csoportmunkánál fel kell tüntetni a munkamegosztást – ki mit csinált."

süti beállítások módosítása