A játék mint az emlékezés formája / holokauszt-emléknap

2013.08.01. 12:33 szucster

A játék mint az emlékezés formája – a holokauszt közösségi és emocionális megközelítésének kísérlete

Holokauszt-emléknap, 2014. április 16.

A projekt elméleti megközelítése

A projektem elméleti megközelítéséhez Ernst van Alphen Szerepjátékok és játékszerek című cikkét vettem alapul. Van Alphen a holokauszthoz való játékos viszonyulást vizsgálja, illetve, hogy játékkal, és játékeszközökkel a holokausztot és a náci Németországot hogyan lehet ábrázolni.

David Levinthal a Mein Kampf című sorozatában auschwitzi jeleneteket játszott el kisméretű babákkal, majd ezeket fényképeken örökítette meg. Ram Katzir a holokauszttal kapcsolatos fényképekből és jelképekből készített fekete-fehér rajzokat, amiket aztán a kiállítások során a nézők kiszínezhettek, Zbigniew Libera pedig LEGO elemekből építette fel egy koncentrációs tábor makettjét.

A holokauszthoz való játékos viszonyulás a második és harmadik generáció előtt tabunak számított, azonban az még mindig kérdéseket vet fel, hogy a játéknak milyen funkciója van a holokauszt reprezentációjában, és hogy egyáltalán van-e helye a játéknak a holokauszt megidézésben, a holokausztra való emlékezésben.

Úgy gondolom, hogy van helye a holokauszt játékos ábrázolásának, mert főleg a mostani fiatalabb generáció tömeges megszólítása és figyelmének felkeltése a mai információáradatban provokálás, és botránykeltés nélkül nagyon nehéz. A kötelező, unalmas iskolai megemlékezések, és a központi budapesti vagy országos helyi rendezvények pedig nemhogy a fiatalok, de még az idősebb generáció érdeklődését sem igazán keltik fel. Például idén 2013. április 16.-án a holokauszt emléknapján száznál is kevesebben voltak a Duna-parti „Cipőknél” a megemlékezésen és gyertyagyújtáson.

Van Alphen cikkében azt írja, hogy a nyugati kultúrkörben jellemző, hogy a tradicionális, lineáris oktatás során a teljes mértékben elsajátított tudás uralomhoz vezet. Michel Foucault is azt írja, hogy a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekszenek megkaparintani. A megismeréssel és a tudással uralhatjuk, és kontroll alatt tarthatjuk a holokausztot, és ha nem akarjuk, hogy megismétlődjön, akkor a későbbi generációknak a lehető legtöbb tudást kell átadnunk. A probléma azonban az, hogy ez a kontroll kudarcot vallott, legalábbis Van Alphen, Libera és Katzir szerint is.

Katzir, aki Izraelben járt iskolába, azt mondta, hogy túlságosan hozzászoktatták őket a náci és a náciellenes propaganda képeihez, és már a legsokkolóbb se volt rájuk hatással. Van Alphen pedig azt írja, hogy annyira az „agyába vésték” a holokausztot, hogy az oktatás unalomba és kudarcba fulladt. A holokausztot nem lehet puszta memorizálással megtanulni, és ezáltal uralni. A tanulás tradicionális felfogása így ezen a téren bukásra van ítélve. Katzirnak és Liberának erre a kudarcra adott válasza és reakciója a kifestőkönyv és a LEGO.

Úgy érzem, hazánkban nem is az a legnagyobb probléma, hogy unalomig ismételik a képeket, vagy az ember „agyába akarják vésni” a holokausztot. Tapasztalatom szerint a gimnáziumban, mire a tanárok eljutnak a második világháború tanításáig, már nincs idő a holokauszt témakörét rendesen végigjárni, nem is beszélve arról, hogy a Pharrajimos-ról, vagyis a roma holokausztról általában említés sem esik. Ezért tartanám fontosnak, hogy április 16.-án, a holokauszt emléknapján legyenek olyan programok, amik megszólítják a fiatalabb generációt, és ezek kapjanak olyan médiavisszhangot, ami az online médiumokon, és a közösségi oldalakon keresztül azokhoz is eljut, és gondolkodásra készteti azokat, akik nem is vettek részt a programokon.

A holokauszt-oktatásban, és ismeretterjesztésben akarva-akaratlanul szabályoknak és parancsoknak engedelmeskedünk. Terrence des Pres az utasítások összességét, a „holokauszt etikettjében” három pontban így foglalta össze; (1) a holokausztot egyedülálló eseményként, speciális esetként kell megjeleníteni, (2) a történeti tényekhez pontosan ragaszkodni kell, és manipulálni még művészi szempontok miatt sem megengedett, (3) a holokausztot egyetlen módon, mint komor vagy szent esemény kell megközelíteni. A későbbi nemzedékeket ez az „etikett” irritálja, és műveikben igyekszenek ezt tudatosan megszegni.

Úgy gondolom, hogy bármi, ami kötelező, vagy szabályokhoz van kötve, az valóban kevésbé jut el az emberekhez; akarva-akaratlanul lázadozunk ez ellen. Ezért projektemben olyan holokauszt-megemlékezés megvalósítását tűztem ki célul, ami rendhagyó, és megpróbálja felrázni az egyre inkább érdektelenségbe fulladó megemlékezéseket.

A projektem másik célja pedig az, hogy a gondolati elsajátítás (például beszédek a megemlékezéseken), és mint komor vagy szent eseményként való kezelés (néma gyertyagyújtás) helyett a hangsúlyt sokkal inkább az érzelmi elsajátításra helyezzem. A megértés helyett a megérintést szeretném megcélozni. Olyan viszony kialakítása a célom a nézők és az installációk között, ami nem kognitív, hanem emocionális.

A projekt gyakorlati megvalósítása

2001 óta minden évben április 16-án emlékezünk meg a holokauszt magyar áldozatairól, mert 1944-ben ezen a napon kezdték meg Kárpátalján a zsidóságot gettókba tömöríteni. A következő hónapokban több mint 400 000 zsidót gyűjtöttek össze, zártak gettókba, majd deportálták őket Auschwitz Birkenauba, vagy más megsemmisítő- és munkatáborokban. Jövőre különös jelentőséget kap ez a nap, mert ekkor lesz az esemény 70. évfordulója. Ezért választottam a projektem dátumának 2014. április 16.-át.

Emlékező házak

Projektem első része abból állna, hogy önkéntesek toborzásával minél több embert bevonjak a szervezésbe, ez első lépése lenne az ismeretterjesztésnek és az emlékezés megkezdésének. Hiszen ha valaki személyesen, tevékenyen részesévé válik valaminek, érzelmileg sokkal szorosabban kötődik hozzá és jobban elköteleződik, mint ha csak távoli szemlélője maradna például egy unalmas, politika által levezényelt megemlékezésnek.

Az önkénteseket kisebb csoportokra osztanám, és feladatuk az lenne, hogy Budapesten keressenek olyan házakat, amelyek a második világháború alatt fontos szerepet játszottak; például csillagos-házakat, amiket 1944. június és decembere között zsidók részére kényszerlakhelyül jelöltek ki, amelyekből azután 1944. december elején a nyilas kormány átköltöztette őket a VII. kerületi úgynevezett kisgettóba, valamint a XIII. kerületi „nemzetközi” gettóba.

Az önkénteseknek ezek közül a házak közül kellene kiválasztaniuk egyet, ezt feltérképezni, adatokat gyűjteni, a lakókat megkérdezni, dokumentumokat keresni a házzal kapcsolatban. Minden kisebb önkéntes csoport feladata az lenne, hogy ezekből az emlékekből, adatokból természetesen a lakók hozzájárulásával kisebb idegenvezetést vagy valamilyen programot tartson az adott házban, vagy a ház környékén.

Ha a kiválasztott házban lakik túlélő vagy olyan szemtanú, aki átélte a második világháborút meg lehetne kérni, hogy mesélje el a történetét. A házakon esetleg van emléktábla, ezeket is fel lehetne térképezni, hasonlóan a botló-kövekhez, amiket szintén gyakran látni például a csillagos házak körül. A Holokauszt Dokumentációs Központ fényképeiből és a visszaemlékezőkkel készített riportokból, korabeli tudósításokból pedig kisebb kiállításokat lehetne készíteni a házakban.

A projekt részét képezik szórólapok, programfüzetek, molinók készítése és rövid reklámspotok forgatása is, hogy a programtervek minél több emberhez eljussanak.

Úgy gondolom, hogy a fiatal önkéntesek toborzásával, és a holokauszt megemlékezések kiterjesztésével sikerülne megszólítani egy szélesebb réteget, hiszen nem csak a sok önkéntes, de a házak lakói és az oda látogató vendégek is olyan személyes és egyedi történeteket ismerhetnének meg, amire máshol nem nagyon nyílna lehetőség.

Varázsgömb és csillaghullás

Az Emlékező-házak helyszínein a fiatalabb – kisiskolás, kiskamasz – korosztály számára egy sátorban vagy házikóban „varázsgömböt” lehetne működtetni, amiben a múlt képei jelennének meg. Ebbe belenézve a második világháború alatti-utáni élet fotóit láthatnák, esetleg „mozit” korabeli filmrészletekből: fényképeket játszó gyerekekről, családokról, iskoláról, hétköznapokról – és közben gyerekek fényképeit, akik ezekből a hétköznapokból már nem részesülhettek. Aki belenéz ebbe a varázsgömbbe, egy kis csillagot választhatna magának, amire egy–egy gyermek-áldozat nevét írhatnánk. A feladat az lenne, hogy aki csillagot választ, megpróbálja elképzelni, ki viselhette ezt a nevet, mi történhetett vele, milyen emberré válhatott volna. Esetleg megírhatja ezt az elképzelt történetet, vagy készíthet hozzá illusztrációt. Egyfajta narratívát kellene építenie egy név köré, ez szintén a személyes érintettség elérését segítheti. Ezekből az alkotásokból egy későbbi időpontban kiállítás szervezhető, ez már időben kitágíthatja az emlékezés folyamatát.

Virtuális épületfestés – Kiszínezett emlékezet

A projektem másik része egy esti program lenne, egyfajta lezárása az egész nap látogatható Emlékező házak programnak.

Fiatal képzőművészeket kérnék fel arra, hogy készítsenek házfalakra vetíthető fényfestéses installációkat a holokauszt témájával kapcsolatban. Este az Emlékező-házak némelyikére, ami előtt elég ember elfér, ezeket a fényjátékokat vetítenénk fel. Ez szerintem egyrészt nagyon látványos lenne, másrészt kreatívan és játékosan közelítené meg a holokauszt képi ábrázolását. Az installációkhoz eredeti fényképeket lehetne fel használni, vagy lehetne animációkat készíteni, akár absztrakt megközelítésben is, és ha technikailag megoldható, az oda látogatók aláírásait – vagy ha volt családtagjuk, ismerősük a holokauszt áldozatai között, akkor az ő neveiket – is kivetíthetnénk a házfalra.

A fényfestés helyszínein gettófal „maketteket” lehetne emelni, amire bárki festhetne, vagy rajzolhatna a kihelyezett eszközökkel. A falak egyik oldala teljesen üres maradna, ide bármi felkerülhet, a másik oldalára pedig a felkért fiatal művészek olyan körvonalakat, kontúrokat terveznének, ami kapcsolódik a holokauszthoz és ezeket kellene továbbgondolni: kiegészíteni vagy kiszínezni, mint Katzir kifestőkönyvét. Így a nézelődő rögtön cselekvő résztvevővé válhatna. Minden aktív cselekvés bevonódás – egy ilyen gesztus miatt talán sokkal tovább emlékezetes marad egy ilyen esemény, ennek a felidézése pedig alkalom lehet a holokauszton való gondolkodásra.

A program végén, a nézőkkel és a program résztvevőivel közösen elkezdenénk lebontani ezt a makettet, szimbolikusan lebontva ezzel a múltban és a jelenben az egymástól elválasztó konkrét és képzeletbeli falakat. Az interaktív cselekvés által a résztvevőket bevonnánk az emlékezésbe, és végül a makett és a rajzok is bekerülnének az emlékezeti térbe.

Ehhez kapcsolódva megemlíteném Jochen Gerz alkotását Hamburg mellett, mely a második világháború áldozataira emlékezik. Az emlékmű-állítással kapcsolatban sok vita folyt az elmúlt évtizedben, megkérdőjeleződött, hogy egyáltalán van-e még értelme emlékművet állítani, merthogy a köztér és a szobor kapcsolata, ami régebben természetes és egyértelmű volt –, mára megszűnt. Az emlékművekkel szerintem inkább az a baj, hogy anélkül élünk és megyünk el mellettük, hogy észrevennénk őket. Azonban ha kapcsolódik hozzájuk valami látványos és interaktív gesztus, akkor az emlék, ami köré szerveződik az emlékmű, sokkal inkább bekerül a köztudatba. Nekem ez volt a célom a játékos – rajzos megemlékezés mellett a gettófal makett használatával és lebontásával.

Jochen Gerz emlékművére bárki ráírhatott, mert egy ólom toll volt az emlékmű mellé helyezve. Mikor betelt, akkor az alkotók lejjebb süllyesztették az oszlopot. Jelenleg egy kis négyzet emlékeztet az egykor kiemelkedő oszlopra, plusz egy történet, ami eköré az emlékmű köré szerveződött. Ennek nincs feltétlenül anyagisága, de a köré szerveződött történetben tovább él maga az emlékmű, és az is, aminek emléket állított.

Jochen Gerz - harburgi holokauszt emlékmű